|
3. fejezet-Álom
Zsófci 2009.07.21. 17:22
Ha egyszer elalszom, akkor általában olyan mélyen, hogy nem is álmodom, vagy csak nem marad meg egy cseppje sem a fejemben. Otthon volt egy álomfogóm, amit az első horrorfilm nézésem után szereztem be, mert mindenhol rémeket láttam és folyamatosan rémálmaim voltak. Az álomfogó egy nagyon hasznos kis dolog, hiszen elűzi a rossz álmokat. Nekem be is vált, azóta nem álmodtam rosszat. Természetesen otthon hagytam. Hoztam a formámat. Majd felhívom Abbiet, hogy küldje el postán.
Most álmodtam. Bessievel, Gioannával és Phoebevel. A kastély egy csarnokában voltunk. Nem tudnám megmondani, hogy hol, mert nem ismerem még az iskolát. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Hallgattunk.
Hallgatóztunk.
- Zachary, ha igazán szeretsz, akkor megteszed. – Mondta valahonnan egy parancsoló női hang.
- Honnan jönnek ezek a hangok?- kérdezte Phoebe.
Én sem bírtam a tudatlanságot, dühített, és nem hagyott nyugodni, ha valami magától értetődő nem jutott az eszembe.
Mind a négyen pizsamában voltunk. Nagyon fáztam. Mintha jégveremmé vált volna az a barátságos, meleg, és otthonos kastély.
Most egyáltalán nem volt barátságos.
- Fázom! Nagyon fázom! – mondtam szinte hisztérikusan, ami tőlem szokatlan volt. A csarnok mintha egyre csak szűkült volna. A sötétség szinte már beszippantott minket. Egyre kisebb lett a terünk. A sötétség csak gyűlt körénk és körbevett bennünket, már a holdfény sem szivárgott be az ablakon.
Valaki megszorította a kezemet. Goianna volt az. Ő is pánikba esett.
Már nem hallottam semmit csak a száguldó pulzusomat éreztem a fülemben… Bamm-Bamm-Bamm, egyre csak gyorsabban.
- Ennyit sem érek én neked Zachary? Ennyire sem lennél képes értem?! –visszhangozták a falak.
- De. Dehogyisnem! Persze! – mentegetőzött – De ezt akkor sem tehetem meg vele, ez nem csak rajtam múlik.
- Talán nem szeretsz már Zachary? – mondta fenyegetően a női hang.
- Mindennél jobban! – szólt megalázkodóan és áhítattal a hangjában Zachary.
A sötétség mintha már pulzált volna körülöttünk. Majd egyre kisebb körbe zárt minket. Segéd fogalmam sem volt, hogy mi fog következni, akkor, amikor a sötétség elér bennünket. Mind a négyes egymásnak vetettük a hátunkat és megfogtuk a másik kezét.
A sötét már elérte a lábunkat, onnan kezdett el beburkolni minket. Nem kaptunk levegőt.
Amikor a sötétség már teljesen beburkolt minket, egy hang kacagott a térben mindenfelől. Női hang volt. Finom, még csak nem is hasonló az előbbire, bársonyos, és megnyugtató.
- Ki lehet ez? – gondoltam.
- Hogy ki vagyok? Mit számít ez? – kérdezte. Hangja végig perzselte a kezemet. – Én majd segítek. Mindegyikőtök kap tőlem valami különleges kis ajándékot, hogy legközelebb már ne legyen rám szükségetek, ha valami baj adódik. És hogy utána járhassatok annak a dolognak, amire mind kíváncsiak vagytok kedveseim.
- Miért tennéd ezt értünk?
- Milyen kis kíváncsiak! – visszhangzott kacaja a fejemben –Azt magam sem tudom! Legyen elég annyi, hogy megkedveltelek benneteket.
- És mi az ára a kedvességednek? – kotnyeleskedett bele Gionna.
A hang őszintén nevetett egy nagyot. Csak tudnám mit talált olyan viccesnek. Majg olaszul szólt a lányhoz.
- La bontá non ha ancora un prezzo. Il mio bambino.
- Lasciate a noi. – Felelte Gioanna.
- Hát jól van. Ami az adományokat illeti, bánjatok velük jól és óvatosan, mert amíg nem tanuljátok meg uralni őket, szeszélyesek lehetnek. Ég veletek! – mondta végezetül.
Hirtelen a sötét fehér fénnyé változott, mint a magnézium lángja. Melegséggel töltött el mindent.
Felébredtem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
