4. fejezet-Első nap

Zsófci  2009.07.21. 17:24

Furán éreztem magam. Nem rosszul, csak szokatlanul. Egyáltalán nem voltam kimerült, még csak az álom hatását sem éreztem.

Sehol az a hétfő reggeli fáradság, mintha valami energia löketet kaptam volna. Úgy tűnt, hogy a többiek is így voltak ezzel. Bessie ki is pattant az ágyából, és a fürdőszobai cuccait kezdte el összeszedni.

- Én is ugyanezt álmodtam. – mondtam megrökönyödve.

- Én is! – mondta Phoebe.

- Dettó!- helyeselt Bessie.

- Oh. Francba! – mondtam érzéssel - Akkor biztosan nem csak egy egyszerű álom volt. Különleges képességek, óriási rejtélyek. Ez ám az első nap. Éreztek valami különlegeset?

- Azon kívül, hogy hasogat a fejem semmit. – mondta Phoebe.

- Én csak nem vagyok álmos, úgy érzem magam, mint aki megivott két liter erős kávét! - mondta Bess. És tényleg elég felspannoltnak tűnt, szinte már nem bírt megállni egy helyben.

- Nekem csak melegem van. De inkább ne is beszéljünk róla, mert az én fejem is mindjárt megfájdul. – kezdte Gioanna.

- Ok! Csak még annyit hogy mit mondott neked a hang? Én nem beszélek olaszul.

- Csak annyit, hogy a jóságnak nincs ára. – mondta sóhajtva, és részéről lezárta a beszélgetést.

- Én ezt nem értem, a fenébe is. – siránkozott Phoebe – Mit jelent az, hogy képességeket ad nekünk, és így segít? – mondta hevesen, miközben a fejét fogta.

- Nem tudom. – zártam le a beszélgetést.

Az iskolai egyenruha nem volt valami divatos és hűde csini cucc.Pont, mint a filmekben. Hosszú fehér zokni, szürke térdig érő rakott szoknya, fehér ing és mellény. Pfuj!

Amint szabad lett a fürdő megcsináltam a hajamat, feldobtam az arcomat egy kis sminkel, majd visszamentem összeszedni a cuccomat az órákra.

- Első óra matek! Uh. Jól kezdődik a hét. –grimaszolt Bessie.

- Nekem is, matek a harmadikon. – mondtam

Mint kiderült szinte egyforma a négyünk órarendje. Órák előtt először le kellet mennünk, reggelizni. Soha nem voltam híve a hagyományos sonka-tojás és egyebekből álló angol reggelinek, ezért most is, mint mindig csak egy pirítóst ettem, amit egy kis teával öblítettem le.

Evés közben végig az éjszakán gondolkodtam. Az álom járt az eszemben. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Vajon tényleg képességeket adott nekünk? És ha igen akkor milyeneket? És miért pont nekünk? Bessi rántott ki a mélázásomból. Megrázta a vállam.

Az érintésének a helye sajgott, mintha áramütés ért volna. Mint amikor két ember statikusan fel van töltve és egymáshoz érnek.

- Áú! Bess megráztál!

- Tényleg? Én nem éreztem semmit. –hüledezett – Csak azt akartam kérdezni, hogy tudod, hogy az a srác, ott a másodikosok asztalánál téged néz mióta leültünk?

Megráztam a fejem. Nem, nem tudtam. Hiszen fel sem vettem a tekintetem az asztalról.

Felemeltem a fejemet, és arra a pontra fókuszáltam. Igaza volt, egy fiú tényleg minket, vagy engem nézett. Amint a tekintetünk találkozott, nézett még egy kicsit, majd csibészes félmosollyal elfordította a fejét. Rövid barna haja volt, sportosnak, magasnak és jóképűnek tűnt. Minden lány álma egy ilyen srác.

- Ki ez? – Kérdeztem.

- Aaron McLawin. Tizedikes, és tényleg téged nézett. Majd kiesett a szeme. Egyébként a fél iskola a nyálát csorgatja utána. – mondta Phoebe

- Honan ismered? – kérdeztem.

- Nem ismerem. És pont ez a baj. Nem tudom, hogy honnan tudtam meg a nevét, egyszerűen csak a fejemben volt. Folyamatosan deja vu érzésem van. Képek villannak be a fejembe, és ezt a beszélgetést is mintha egyszer már átéltem volna. – mondta a halántékát masszírozva.

Talán a jövőbe lát? Éppen elhatároztam, hogy megkérdezem, de ő meg előzött a válasszal.

- Azt hiszem igen, talán a jövőbe látok, de nem csak azt látom. Hanem például amikor a fürdőben voltam és meg érintettem a csapot, azt is láttam, hogy Bessie előttem nyitotta meg majd megmosdott és elzárta.

- Látnok! Úristen Phoebe te egy látnok lettél. – mondta hangosan Giaonna.

- Hangosabban nem lehetne? Szerintem a terem másik felén nem hallották elég tisztán. – mondta Phoebe.

- Bocsi. – kért elnézést, majd bocsánatkérően megérintette Phoebe kezét, mire az felszisszenve gyorsan elkapta onnan.

- Áú. Forró a kezed! – mondta tágra nyílt szemekkel.

- Tessék? Mit mondtál? – kérdezett vissza.

- Olyan forró a kezed, mintha meg akarnál gyulladni.

Csengettek. A jelző csengetés volt az, tehát még 5 perc az első óráig. Felbaktattunk a harmadikra, majd gyorsan beültünk a terembe, ami szinte már zsúfolásig volt diákokkal. Bessie ült mellettem, mögöttünk egy paddal pedig Phoebe és Gioanna. A matek tanár Mr. Almar egész jó fej volt, nem vettünk semmi új anyagot, csak ismételgettünk egy kicsit. Még házit sem adott. A következő óra kémia volt, amin elkezdtük venni az első anyagot Mrs. Watson kevésbé tűnt jó fejnek, mint a matek tanár. Olyan vénlány volt. Kémia után labor gyakorlat következett, szintén vele. Sajnos semmit sem csináltunk a hallgatáson és a jegyzetelésen kívül, mert a labor használati feltételeit és biztonsági előírásait körmöltük a füzetbe.

A nap nagyon lassan telt. Éppen spanyolra mentem, (egyedül, mert a többiek franciát tanultak) amikor valaki megállított a terem ajtajában.

- Hello. A nevem Aaron McLewin. Hát téged hogy hívnak angyalom? - kérdezte szemtelenül. – Mit szólnál, ha tanítás után körbevezetnélek a suliban? – tényleg nagyon jóképű volt, de engem ezzel nem vesz le a lábamról, nem adom be egykönnyen a derekam.

- A nevem Farah. És délután sajnos nem érek rá. Beengednél a terembe?- kérdeztem angyalian mosolyogva.

- Kérlek Farah, ráérsz még bemenni oda. Nem akarsz inkább egy kicsit beszélgetni?

- Inkább bemennék, ha nem gond, szeretnék előkészülni az órára. – mondtam.

- Hát jó. – mondta még mindig csajozós félmosollyal. – akkor majd legközelebb.

Fejezte be a beszélgetést, és elment a folyosóról.

Spanyolon egyáltalán nem figyeltem az órára, nem is lett volna mire, mert Ms. Torres a saját élettörténetét ecsetelgette. És amíg nem akarja felkérdezni tőlünk, addig nem érdekel.

Fájt a fejem. Mintha valami belülről folyamatosan feszítgetné a fejemet, úgy éreztem magam mintha a fejem egy mágnes lenne, és ha akarná, magához vonzhatna dolgokat. Félelmetes érzés volt… Azon kaptam magam, hogy már történelem órán ülök, és valaki, bizonyára a tanárnő, hozzám beszél.

- Elnézést, megismételné a kérdést? – ébredtem fel bódultságomból. Beugrott, hogy a tanárt Mrs. Stewartnak hívták.

- Azt kérdeztem kisasszony, hogy maga szerint hol éltek az Akkádok? – ezt szerencsére tudtam, mert otthon átnéztem az első pár anyagot töriből, és egyébként is az egyik kedvencem volt.

- Mezopotámiában tanárnő. – mondtam. Mrs Stewart pedig visszatért a magyarázásba, Mezopotámia gazdaságáról, és tudományairól. Megfogtam a nyakamban lógó medálomat, mert az mindig megnyugtatott. Még a nagymamámtól kaptam régen. Rubin medál volt egy ezüst nyakláncon, nagyon ritkán vettem le. Most is segített egy kicsit.

Ebédnél elmondtam a lányoknak, hogy kezdem furán érezni magamat. Egyetértettek velem. Gioanna azt mondta, hogy most már sokkal jobban érzi azt a meleget, amit a teste bocsát ki. Bessie is egyre jobban fel volt spannolva, azt mondta nem tudja, hogy mitől. Még mindig áramütésként ért mindenkit az érintése. Phoebe próbált minél kevesebb dologhoz hozzáérni, és szerzett valahonnan egy pár csinos kis kesztyűt. Ebéd után még volt egy közös óránk, habár Bessie nélkül. Neki tenisz, nekünk lovaglás. Nem lovagoltunk, hanem csak megismerkedtünk az állatokkal. Valahogy még ez sem tudott lekötni, pedig én kaptam az egyik legjobb lovat. Ébenfekete volt, akárcsak a hajam, és egy valóságos óriás. Ahogy emlékszem Blake-nek hívták.

Tanítás után örültem, hogy visszamehetek a szobába, és, hogy nem kell ilyen állapotban emberek közé mennem. Ezt az egészet, a fura közérzetet és mindent, feltétlenül meg kell beszélnünk a lányokkal.