A Garrethtel "átdumált éjszaka" utáni három hét az októberben tartandó őszi bálra való készülődés jegyében zajlott, amit a szünet előtti napon tartottak. Lucy és a többiek szabály szerűen éheztették magukat, hogy beleférjenek a ruhájukba.

-Ezzel nem használsz, inkább ártasz magadnak, Luce. Higgy nekem, nem lesz ez így jó - mondtam, és beleharaptam a sajtos szendvicsembe.

-ÉN veled ellentétben nem vagyok olyan mázlista, hogy nem látszik meg rajtam semmi, bármennyit is eszek - vágott vissza, és csupán egy darabka sajtot kapott be.

-Amióta alig eszel, nem tudsz figyelni az órákon, és ne hidd, hogy nem vettem észre, ahogy kidobtad azt a sütit, amit Ryantől kaptál!

-Állítsd le magad, Summer! Jól vagyok, és igenis figyelek az órákon. Ha nem bánod, most megyek az órámra.

Napjában többször is eljátszottuk ezt a vitát, de a második hét után már kezdtem egy kicsit unni, ezért ráhagytam a dolgot Lucyra. Ann és Emma mondhatni normálisan ettek, már ha 25 szem kukoricapehely és egy incifinci darabka kenyér normálisnak mondható.

-Na, hogy vannak Csontvázék? - kérdezte Roxy, mikor beestem a szobába.

-A szokásos, alig esznek valamit - feleltem, és levettem a pulcsimat. - Mrs. White töménytelen mennyiségű házit adott, muszáj lemennem a könyvtárba. Nem jössz velem? - kérdeztem reménykedve, és felkaptam a könyveimet.

-Én a könyvtárba? Ne viccelj, Summer. Ja, egyébként keresett egy Ben Thompson nevű srác. Ismered?

-Igen, együtt járunk irodalomra. Miért?

-Mit miért?

-Miért keresett?

Roxy rábökött egy narancssárga port-itre az íróasztalon.

-Miért olyan nehéz személyesen megkeresni az embert? Utálom ezeket a kis fecniket! - kiáltottam, és bosszúsan felkaptam a cédulát.

Szia, S! Tudom, nagy valószínűséggel már elígérkeztél, de volna kedved velem jönni az őszi bálba? B

Összegyűrtem a fecnit, és beledobtam a szemetesbe. Benen kívűl még senki nem hívott a bálba, de nem is szándékoztam elmenni. Semmi kedvem nem volt a habos-babos ruhákhoz, a béna zenéhez és az összeszáradt szendvicsekhez.

-Na, mit írt? - kérdezte Roxy, és bekapcsolta az MP3ját.

-Semmit. Mentem a könyvtárba, pás!

-Szia!

A társalgó tele volt lányokkal, alig tudtam kiverekedni magam a folyosóra. A legtöbb osztálytársam a könyvtárban gubbasztott, és természetesen a Mrs. White által feladott házi dolgozatot körmölték. Kerestem magamnak egy csendes asztalt, és én is hozzáfogtam a dogához.

Körülbelül fél órája kaparhattam, amikor Garreth lépett be a könyvtár ajtaján, fekete pulcsiban és sötétkék farmerban. Elképesztően jól nézett ki. Amikor észrevett, elmosolyodott, és elindult az asztalom felé.

-Szia! Hát te? - kérdeztem, és a földre tettem a táskámat, hogy le tudjon ülni.

-Szia! Házi dolgozat, Mrs. White. Szinte az egész sulit Shakespeare-rel kínoz. Gondolom, téged is... - felelte, a füzetembe pillantva.

-Eltaláltad. Hogy van Aaron? Nem láttam ma az órán.

-Nem érezte jól magát. Itt vannak a jegyzeteid? Elvinném neki.

-Persze, a táskámban - mondtam, és lehajoltam, hogy kihalásszam a geometriacuccom. Előkerestem a mai jegyzeteket, és Garreth elé tettem az asztalra.

-Tessék. Bocsi, ha néhol olvashatatlan, sietve írtam.

-Nem baj, Aaron majd csak kihámozza valahogy - felelte Garreth mosolyogva, aztán megköszörülte a torkát. - Figyelj csak, kérdezni szerettem volna valamit. Volna kedved... Áh, hagyjuk, úgyis nemet mondasz...

Nocsak! Csak nem zavarban van?

-Honnan tudod, ha meg se próbáltad? - kérdeztem vigyorogva. és hátradőltem a széken.

-Khm... Lenne kedved eljönni...

-Csá, Summer! Mizujs, kislány? Figyi, nem jössz velem az őszi bálra? - kiáltotta Matt Anderson, és lehuppant a velem szemben lévő székre.

-Izé, Matt, az a helyzet...

-... hogy velem fog menni a bálra - vágott közbe Garreth, és a szeme szinte villámokat szórt.

-Tényleg? - kérdeztük egyszerre Mattel.

-Tényleg! Bocsi, Matt, már foglalt vagyok - kaptam észbe, és rámosolyogtam Garrethre.

Matt vállat vont, felállt, és Ann asztala felé vette az irányt.

-Ann bébi, mizujs veled...

Kérdő tekintettel néztem Garrethre.

-Szóval, akkor megyünk az őszi bálra? - kérdeztem, és alig tudtam visszatartani a kirobbani készülő nevetést Garreth arckifejezését látva.

-Úgy tűnik...

-Figyelj, ha nincs kedved menni, szólj nyugodtan, nem haragszom - mondtam vigyorogva.

-De, ha veled mehetek, akkor van - felelte halkan, és elmosolyodott. - Na, kezdjünk hozzá a dolgozathoz, különben sose leszünk kész...

-Summer, elképesztően nézel ki! Gyönyörű ez a ruha! - sikoltotta Lucy, amikor lementem a társalgóba, ahol már csak rám vártak.

-Ugyan, Luce, csak egy szimpla ruha - legyintettem.

Miután Garreth "meghívott" a bálba, Luce aljas módon rábeszélte anyát, hogy vegyék meg nekem ezt a sötétkék - szinte fekete - fűzős ruhát. Eleinte ellenkeztem, de miután felpróbáltam, rögtön beleszerettem. A ruhához járt egy szintén sötétkék kendőféleség, amit a vállamra terítettem, így valamivel többet takart. A hajamat Luce enyhén begöndörítette, de nem engedtem, hogy az arcomhoz nyúljon maradtam a natűr sminknél, csak egy picikér erősebben húztam ki a szemem.

-Garreth el fog ájulni...

-Fogd be, Luce. Egyébként te is jól nézel ki - mondtam, és - legalább századszorra - vettem szemügyre Lucy bronzbarna ruháját. A haja laza konytba volt feltűzve, a szemeit szolid barna színnel emelte ki.

-Na, mehetnénk végre? - nyafogott Ann, belekarolt Marybe, és kilibbentek az ajtón.

Egy dolgot megtanultam: ha nem tudsz magassarkúban járni, a lépcsőzés lefelé olyan, mintha az életedért küzdenél. Kétszer csúsztam meg, de szerencsére sikerült időben megkapaszkodnom a korlátban.

-Komolyan, Summer... Nem tudom eldönteni, sírjak-e vagy nevessek... - mondta Lucy, miután visszanyertem az egyensúlyom.

-Luce, hadd emlékeztesselek, hogy te erőszakoltad rám ezt a borzadályt, úgyhogy inkább hallgass - mordultam rá, és megkönnyebülten léptem le az utolsó lépcsőfokról.

A srácok a lépcsővel szemben vártak ránk. Garreth elképesztően nézett ki a fekete szmokingjában. Ahogy meglátott, elmosolyodott, mellém lépett, és a karját nyújtotta.

-Úgy vettem észre, szükséged lesz a segítő kezemre. Láttam ám, mit műveltél a lépcsőn - suttogta a fülembe, mire elvörösödtem.

-Csak próbálj meg egyszer magassarkúban lépcsőzni, és megtudod, milyen érzés - motyogtam, és Garreth elnevette magát.

-Egyébként meseszép vagy, Summer.

-Köszi. Te is jól nézel ki.

Rámosolyogtam Garrethre, aztán nagy levegőt vettem.

-Na, essünk túl rajta...

A menza totál átváltozott. A falakat bronz, narancssárga és vörös krepp-papírcsíkok díszítették, az asztalokat a fal mentén helyezték el, hogy a diákok tudjanak táncolni. Ahogy vártam, a zene elég gagyi volt, de ez sem gátolt meg néhány párt abban, hogy riszálják magukat.

Garreth ahhoz az asztalhoz vezetett, ahol Aaron ült egy hosszú fekete hajú lánnyal.

-Sziasztok! Aaron, te már ismered Summert. Summer, ő itt Aaron barátnője, Lynne.

Lynne elmosolyodott.

-Szia, Summer! Tök csini vagy! - csicseregte, és felállt, hogy kezet foghassunk.

-Köszi. A te ruhád is szép, Lynne - feleltem, és leültem Garreth mellé.

Az este további része egész kellemesen telt el. Megismertem Aaron lazább oldalát, és Garrethtel és Lynne-nel együtt hatalmasakat nevettünk. Egyszer Ryan és Lucy is leült az asztalunkhoz beszélgetni, de pár perc után eltűntek.

-Ó, ez a szám nagyon szép... - sóhajtotta Lynne, és kérdő tekintettel nézett Aaronra.

-Gyere - Aaron a táncparkettre vezette Lynne-t, és lassúzni kezdtek.

-Ez Phil Philips? - kérdeztem.

-Igen. Te is szeretd? - kérdezte Garreth, és felállt.

-Ez anyukám kedvence, de te most mit csinálsz? - kérdeztem, mikor Garreth a kezét nyújtotta.

-Szerinted? Táncolni készülünk - válaszolta mosolyogva, kézen fogott és Aaronék mellé vezetett. Garreth a derekamra tette a kezét, és lassúzni kezdtünk.

-Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - kérdezte halkan.

-Csak egyszer, de akkor a "meseszép" jelzőt használtad - feleltem mosolyogva.

-Gyönyörű vagy, Summer Hayes - suttogta, és megcsókolt.

-Hm... Ha ez jár azzal, hogy "gyönyörű" vagyok, akkor változtatni kell az öltözködésemen - suttogtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Mikor vége lett a számnak, Garreth gynegéden a kijárat felé kezdett húzni.

-Hoa megyünk?

-Csak gondoltam, leülhetnénk a parkban. A tanárok kivittek néhány padot.

-Oké, menjünk!

Rossz ötlet volt. A vékony kendőcske nem sok meleget adott, és a pad támlája is hideg volt. Szerencsére Garreth erre is gondolt, így a vállamra terítette a zakóját.

-Nem fogsz fázni? - kérdeztem, mire Garreth átkarolt.

-Jól bírom a hideget - mondta mosolyogva. - Volna egy kérdésem. Lenne kedved eljönni hozánk a szünetben?

Garrethre néztem. Először azt hittem, hogy viccel, de láttam a szemében, hogy komolyan gondolja.

-Komolyan?

-Igen. A szüleim is otthon lesznek, nyugi. Szóval?

-Szívesen elmennék - feleltem.

Garreth elmosolyodott (milyen mosolygós srác! :D), és megpuszilt.

-Lehet, hogy felvágósan fog hangzani, de elég nehéz megtalálni a házunkat, ezért kocsit küldök érted. Ha nem bánod...

Aszta...

-Nem bánom, miért is bánnám? Minden lány álma egy személyi sofőr - feleltem vigyorogva. és ráhajtottam a fejem Garreth vállára.

Az este végéig nem mentünk vissza az épületbe, a csillagokat nézve beszélgettünk. Amikor a tanárok befejezettnek nyilvánították a bált, Garreth elkísért a hálókörlet ajtajáig ( hogy ne a törött lábam miatt kelljen majd aggódnia a szünet alatt), és igen, kaptam búcsúcsókot.

Hatalmas mosollyal az arcomon aludtam el, és már alig vártam, hogy találkozzak Garrethtel az otthonában.