8. fejezet- A karácsonyi bál

Zsófcii  2009.08.25. 22:30

Ma volt a Karácsonyi bál napja. Ilyenkor akkora a sürgésforgás és az izgatottság az iskolában, hogy ezen a pénteken rendszerint elmarad a tanítás. Hétfőn pedig mindenki hazautazik a családjához an ünnepekre.

- Pedig nyugodtan elhiheted! – mondta Phoebe vidáman. – Oh, Farah! Olyan gyönyörű leszel a bálon! Már mindjárt egy óra lesz – nézett a karórájára. – Remélem, rendesen el tudunk készülni az estre.

- Én is olyan izgatott vagyok! – fecsegett Bessie.

- Hupsz! - Valaki átfogta a derekamat hátulról, és fél kézzel befogta a szemem.

- Szija Farah! – súgta halkan a fülembe. Majd maga felé fordított és megcsókolt.

- Hmm… Tudod Aaron, hagynod kéne minket készülődni, vagy különben este borzalmasan fogok kinézni, azt pedig egyikünk sem szeretné, ugye?

- Te mindig gyönyörű vagy – bókolt. – Egyébként, csak annyit akartam kérdezni, hogy milyen színű ruha lesz rajtad?

- Ez titok! – feleltem somolyogva.

- Csak azért, hogy milyen színű nyakkendőt kössek. – esdekelt.

- Háth jó!... Nem tudok neked ellenállni. Fehérben leszek. Egy kis rózsaszínnel megspékelve. – mondtam, majd puszit nyomtam az arcára, és visszaindultam a többiekhez. – Este találkozunk! – búcsúztam.

- Már alig várom! – szólt utánam.

- Jaaahj… Olyan jól összeilletek – olvadozott Bessie.

- Bess! Hagyd abba! – morcoskodtam.

- Jólvan, okés. Befejeztem! – mondta, de még mindig mosolygott.

Amikor felértünk a szobába, hozzákezdtünk a készülődéshez. A soron én voltam a második a fürdőben. Letusoltam, hajat és fogat mostam, majd megszárítottam a hajamat. Kicsit később pedig hajsütővassal hullámokat varázsoltam bele. Szerencsére nincs valami dús hajam, de így is négy óra volt, már amire elkészültem. Anna frizuráját is én készítettem el. Az ő haja viszont nagyon dús volt… azt hittem, hogy sohasem érek a végére. Amire tincsenként behaboztam és felgöndörítettem, már fél hét múlt.

- Úristen! – Már csak egy óránk volt, és Bessie teljesen pánikba esett. Pedig már teljesen készen volt.

- Hey! Bess! Nyugi már! Ne hisztizz, hiszen már elkészültél! – próbáltam nyugtatni, és meg simogattam a vállát. Annyira izgatott, volt, hogy a selyem köntös szinte szikrázott rajta. Engem is megrázott, de már volt időm hozzászokni, nem is szóltam érte. Mindig ilyen volt, amikor izgatott. – Ha ennyire izgatott vagy, akkor Dominic hozzád sem tud majd érni! Tehát, lazíts!

- O-o-oké – hebegett.

- Phoebe! Megcsinálnád a sminkem, kérlek? – kérdeztem.

- Természetesen. Azt hittem, mát meg sem kérsz rá – válaszolt vidáman, majd bele is fogott a munkába. Gyönyörű sminkeket tudott csinálni. Nagyon alapos volt, és precíz. Az egyetlen hátránya az volt, hogy kesztyűt viselt a látomásai miatt. Most is igazán mesébe illő füstös szemeket varázsolt nekem. Már csak egy dolog volt hátra. Kibújni a köntösből, és felvenni a ruhákat. Ez afféle nagy estélyis ünnepség volt. A ruhámat egy hete kaptam kézhez. A nagybátyám vette nekem karácsonyi ajándék gyanánt. Nekünk nem telne ilyen drága holmira. A bácsikám viszont jó nevű üzletember. Többek között azt is neki köszönhetem, hogy bejutottam az iskolába.

A ruhám mesés volt! Fehér színű, váll nélküli, egy pink övszerű derékrésszel megtoldva, ahonnan vízesés szerűen omlott le a tüll és a selyem. Járt még hozzá, egy szintén pink színű hosszú kesztyű is. A cipőt viszont már én vettem. Egyszerű, fehér kerekített orrú tűsarkú volt, semmi giccs és semmi cicoma. Belepasszíroztam magam a fűzőbe, ami a ruhához járt. Mivel hátul kötős volt egyedül nem tudtam megoldani.

- Gioanna! Segíts légyszíves! – Ő már felöltözött. Szintén fűzőt viselt. Neki ez nem az első bálja. Azt mondta, hogy a szüleivel rengeteget jártak előkelő estélyekre. Ezt el is hiszem neki, tudván a származását és a helyzetét.

- Persze Drága! Csak egy pillanat – szólt, majd fújt magára egy kis parfümöt. – Nagy levegőt, és húzd be a hasad – adta ki a parancsot, majd úgy meghúzta a fűzőt, hogy a bordáim is belereccsentek. Feli is szisszentem, mire ő, a „szépségért meg kell szenvedni Fee, hogy…” dumával jött, majd felsegítette rám az estélyimet, és becipzárazta oldalt. Sokkal jobb lett a tartásom.

– Na, tessék! Készen is vagy… Még sohasem láttalak ilyen… ööö… mesébe illőnek – mondta vigyorogva.

Mellette nem is éreztem magam gyönyörűnek. Beragyogta az egész szobát. Óriási sötét bordó abroncsos estélyiével. A dereka borzasztóan karcsú volt benne. Mintha nem is ebből az időből szalasztották volna. Hajába tett még egy kis tiarát, amitől aztán már végképp arisztokratának tűnt.

Phoeben egy méregzöld hosszított felsőrészű, az elején kis kristályokkal kirakott, szintén fűzős, abroncs nélküli selyem estélyi volt

- Tényleg káprázatosan festessz – bókolt Bessie. Rajta egy halványkék váll nélküli abroncsos ruha volt, tele tüllel a szoknyarészén, és apró kis virágocskákkal feljebb, a csípőjétől egészen a melléig.

- Indulnunk kéne – jegyeztem meg, amikor az órámra pillantottam. 7:50-et mutatott. – 10 percünk van, hogy leérjünk, és egyébként sem férünk már.

Belebújtam a cipőmbe, sokkal magasabb lettem, kényelmesebb lesz Aaron mellett, hiszen ő egy égimeszelő hozzám képest.

Már mindenki lement a bálterembe, csak mi maradtunk. Egy ember mégis volt még ott. De vajon hogy jutott be ide? Elvileg fiúknak tilos a bejárás.

- Khm… - köszörülte meg a torkát Phoebe, hogy Ő is észrevegye. – Úgy láttam, hogy mi most előremegyünk – mosolygott.

- Oké! Majd lent találkozunk.

Miután kiléptek az ajtón, Ő felém fordult, majd elkerekedett szemmel, és kissé leesett állal bambán nézett rám. Nagyjából egy percig tartott nála ez a kábulat, majd hirtelen felocsúdott BELŐLEM.

- Farah! Te aztán…. Hű… Háth, szóval, gyönyörű vagy! – szólt kábán, majd öles léptekkel megindult felém. Karjaiba kapott, majd megcsókolt.

- Te is nagyon… fesh vagy. A lányok így is megvesztek érted, hát még ezután – nevettem. – De azért letennél, kérlek? Összegyűrődik a ruhám. A rúzsomról meg ne is beszéljünk

- Oh! Sajnálom. Nem akarom tönkretenni a ruhádat. A rúzsod… az már más – Ezen már mind a ketten nevettünk.

***

- Ha a haverok meglátnak téged, alig bírom majd levakarni őket rólad. Ugye tisztában vagy vele? – mondta komolya, miközben a terem felé haladtunk.

- Aaron! – szóltam rá elpirulva. – Egyébként, nem értem, hogy miért kérdezted, meg hogy milyen ruha lesz rajtam, amikor mindenki tudja, hogy nektek fehér csokornyakkendőt kell kötnötök – lepleztem le.

- Csak egyszerűen kíváncsi voltam, hogy mit fogsz viselni, mivel annyira titokban tartottad.

- Hát így állunk? – kérdeztem és felhúztam az egyik szemöldökömet, mire ő csak kinevetett, és puszit nyomott az arcomra, és megfogta a kezem. Lassacskán ráérzett, hogyan kezelje a szeszélyeimet.

- Készen állsz édes? – kérdezte a csarnok ajtajában.

- Mehetünk.

A bálterem fehérbe, ezüstbe, és vörösbe volt öltöztetve. Az iskola színeibe. Léggömbök voltak a plafonon, és selymek az asztaloknál és a falakon. Kellemes félhomály, és zeneszó volt. Egyelőre, klasszikus keringő. Vadabb bulizás majd csak éjfél után, amikor már elmentek a meghívott díszvendégek, és előkelőségek. Láttam a lányokat is. Úgy tűnz, hogy mindenki megtalálta a párját. Bessie sem szikrázott már. Dom egyik viccén nevetett. Dominic Eastman az osztály egyik bohóca volt, de ha Bessnek bejön, nekem miért lenne ellene bármi kifogásom is.

- Szabad egy táncra? – kérdezte a kísérőm.

- Természetesen – válaszoltam.

Táncoltunk… Egész este megállás nélkül csak keringőztünk. Örökké tudtam volna vele táncolni. Életemben először voltam szerelmes.

A szoknyám csak úgy repült utánam. Estélyi ruha forgatag volt, körös-körül, színek mindenfelé egyvelege és selyem suhogása. Most egy lassú szám következett.

A lovagom átfogta a derekamat, én pedig átkaroltam a nyakát, mire szerelmesen magához ölelt. Megcsókolta a vállam, majd további apró csókokkal halmozott el egészem a homlokomig.

- Nincs kedved kimenni egy kicsit? – kérdezte. Esik a hó.

- Igazán? Akkor menjünk.

Phoebe lehozott magával egy kabátot, amit felakasztott a fogasra. Tegnap reggel mondta is, hogy: „Szükséged lesz egy kabátra, majd én leviszem!” Akkor még nem értettem mit titkol már megint, de gondolom, hogy meglepetésnek szánta.

Amikor levettem a kis télikabátot a fogasról, Aaron furán nézett, hogy vajon mit csinálok.

- Ööö… a Phoebe kabátja – hazudtam gyorsan. – gondolom, hogy hideg van odakint.

Láss csodát, a hó tényleg szállingózott. Gyönyörű, fehér vékony kis hótakaró fedte a birtokot.

- Nem gyönyörű? – kérdeztem.

- Egész szép, de a te jelenlétedben nem használhatnám azt a szót – mondta romantikusan. – Sétálunk egyet Hófehérke?

Tényleg úgy festhettem, mint Hófehérke? Minden bizonnyal. Sötét fekete hajamhoz élénkre festettem ki a számat, és a fehér ruha csak rátett egy lapáttal.

- Persze! Sétáljunk – szóltam, majd kicsit megemeltem a szoknyám elejét, hogy ne legyen koszos a hótól, és latyaktól.

Aaron megfogta a másik kezemet, és elvezetett az udvar egy távoli, idegen szegletéhez, ahol mégis egészen meleg volt. A fűtőház mögött voltunk.

Nekidőlt az egyik farakáshoz, majd engem is magával húzott, és ott folytatta tovább a dolgot, ahol a teremben félbehagyta. Csókot lehet a nyakam ívébe, az államra, majd a végül a számra. Mire hevesen visszacsókoltam.

- Szeretlek Farah! – mondta hirtelen két csók között.

- Én is… szeretlek - leheltem. Majd újra megcsókoltam.

- Ha ez igaz, akkor ne titkolózz tovább előttem – szólt, majd messze eltolt magától. Én pedig csak bambán álltam ott, nem fogtam fel mit is mondott. A csókjai megrészegítenek. Aztán visszament a farakáshoz, és teljes erejéből meglökte.

Több méteres magasságból nagy rönkök százai hulltak le, port kavarva maguk után. Még láttam Aaront, ahogy feje felé kapja a kezét, és rám néz, mielőtt hasábok hullnak egyenesen a fejére.

Gondolkodás nélkül, egy pillanat alatt megállítottam a rönköket, azzal a bizonyos metafizikai végtagommal, de talán már túl késő volt, és olyan sok volt belőlük, nem bírtam el őket, kezdtem kimerülni.

- Aaron! Aaron! Ha hallasz, kérlek, válaszolj! - Csak később jutott az eszembe, hogy talán látta, mit csináltam, és most halálra rémült tőlem, hogy micsoda egy szörnyeteg vagyok. De inkább féljen tőlem, mint, hogy a fahasábok alatt feküdjön holtan… és összetörve. Még a gondolattól is könnyek szöktek a szemembe. Már alig bírtam tartani a rönköket. Halálra rémültem. De mégis miért csinálta ezt???

- Aaron, kérlek, válaszolj! – kiáltoztam sírva.

Nem bírtam tovább tartani a fát, ezért a maradék erőmből arrébb hajítottam, majd a leomlott rakás felé indultam, de annyira kimerültem, az erőm használatától, hogy menetközben összeestem. De még mielőtt a földre zuhantam volna, egy erős kéz elkapott a derekámnál fogva, és magához húzott…