A bál utáni reggelen a suli szokatlanul csendes volt. A legtöbb diák már összecsomagolt, és hazafelé tartott, de a bálozók még húzták a lóbőrt. Roxy tegnap tanítás után tűnt el, így egyedül tudtam pakolni. A báli ruhámat egy vállfára akasztottam, és - jobb ötletem nem lévén - ráhúztam egy fóliát, az alját pedig tűzőgéppel fogtam össze.

A karomra fektettem a ruhát, és levonszoltam a bőröndömet az előtérbe. Lucy már felkelt, és éppen Ryantől búcsúzkodott.

-Sziasztok - motyogtam, és lerogytam Luce utazójára.

-Szia, Summer. Majd hívlak, kicsim, szia! - köszönt Ryan, megcsókolta Luce-t, és elhúzott egy fekete Mercedes felé, ami a lépcső alján várakozott.

-Na, hogy alakult a tegnap estéd? Láttam ám, hogy Garrethtel smaciztál... - mondta vigyorogva Lucy, és leült mellém.

Vállat vontam, és megpróbáltam - sikertelenül, persze - elfojtani egy vigyort.

-Jól. Meghívott hozzájuk a szünetben.

-Ne csináld... Tegnap jöttetek össze, de máris egymást faljátok majd a szünetben?

-Most mondtam volna nemet? És a szülei is otthon lesznek...

Lucy füttyentett, aztán felpattant.

-Na, sipirc az utazómról, megjött anya. Majd csörgök, szia! - Lucy lassan odaballagott egy fehér BMW-hez. Ebben a suliban mindenkinek BMW-je meg Mercedese van?!

Alig telt el öt perc, amikor Sue vánszorgott le a lépcsőn. Az évnyitó óta nem beszéltünk, Lucy mindig elhajtotta, de apára várva totál védtelen voltam, ráadásul már Garreth is elment kora reggel, így esélyem sem volt, hogy segítsen.

-Á, Summer Hayes! Szió, te piszok mázlista! Igaz, hogy összejöttél Garreth Reynoldsszal? Naná, elvégre tegnap smaciztatok... Tényleg, rohadt jó volt a ruhád, honnan van? Nekem valami rémes libafoszöld göncöm volt, brrr...! Hol laksz amúgy? Arra gondoltam, a szünetben elugrom hozzád, nem baj, ugye? - csicseregte egy oktávval magasabban.

Tényleg mázlista vagyok...

-Bocsi, Sue, de megjött apa. A szünetben nem érek rá, majd talán máskor (ha rajtam múlik, az életben nem jutsz el hozzám...!), pás!

Valósággal apa karjaiba zuhantam, a bőröndömet és a ruhát bevágtam a hátsó ülésre, és bepattantam a kocsiba.

-Hé, Summer! Jól vagy? - kérdezte apa komoly hangon, és gázt adott.

-Jobban leszek, ha végre elhúzunk. Siess már! - kiáltottam, és hátrapillantottam. Sue integetve állt a lépcső alján, a haját összeborzolta a szél.

-Mi történt, Summer?

-Az egyik csaj... Totál kiborító, komolyan... Na, de mesélj! Mizujs otthon? Hogy van anya?

-A frászt hoztad rám, Summer! Azt hittem, hogy valaki megtámadott, vagy... - apa szorosabban markolta a kormányt, a kezén kifehéredtek az ujjpercei.

-Apa... Nyugi, semmi bajom. Mi történt, amíg nem voltam otthon? - kérdeztem, és a gyomrom görcsbe rándult. Apa normál esetekben csak nevetett volna, de most eléggé feszült volt.

Apa felsóhajtott.

-Emlékszel David Brownra? Tudod, akivel régebben együtt gyakoroltál.

-Igen. Mi lett vele?

-A szüleit megtámadták. Mr. Brown egyébként is gyenge volt a műtétje után, és nem tudtak védekezni. Épp, hogy túlélték. David nem volt otthon, de szerencsére idejében hazaért, és ledöfte őket.

A kezem ökölbe szorult. David jó barátom volt, még ha ritkán is beszéltünk. Iszonyatos düh öntött el, elvégre az én családomat is megtámadhatták volna.

Hirtelen belém nyilalt egy réges-régi emlék...

-Summer, tűnj innen! - sikoltotta anya, és ledöfte azt a vámpírt, akivel harcolt. A vérszívó felüvöltött, és a földre rogyott.

-Nem! Segíteni akarok! - kiáltottam vissza, és elővettem a saját kis karómat, amit még gyakorláskor sem használtam.

-Ne! - sikoltott anya ismét, és felém lendült.

Hátrafordultam.

Vörös szempárral néztem szembe, és a vámpír megragadott a nyakamnál fogva. Hiába rúgtam, karmoltam, túlságosan gyenge voltam, a vámpír meg se érezte az ütéseimet.

-Engedd el a húgom! - kiáltotta a bátyám.

-Lucas, ne! - nyöszörögtem.

Lucas a vámpír oldalába vágta a karóját, mire végre elengedett, és a földre estem. A vámpír felüvöltött, és Lucasra ugrott.

Felsikítottam.

A vérszívó Lucas nyakába harapott, és a vérét kezdte szívni. Anya és apa más vámpírokkal voltak elfoglalva, nem vették észre, hogy megtámadták a bátyám.

Lucas hamar legyengült, már nem tudott védekezni. A vér láttán ledermedtem, moccanni sem bírtam. A vámpír kihúzta magából a karót, arca torz vigyorba fordult.

A feje fölé emelte a karót, és lesújtott vele...

-Summer! Summer! - kiáltott apa, és a vállamat rázta.

Észre se vettem, de ömlöttek a könnyeim. Apa lehúzódott az útról, és átölelt.

-Az én hibám volt... - zokogtam, és belefúrtam a fejem apa mellkasába.

-Cssss, kicsim. Nem a te hibád volt, jól tudod - suttogta apa, és a hajamat simogatta. Éreztem, hogy remeg a keze, és a szavak nehezen jönnek ki a száján.

-Ha anyára hallgatok, Lucas még... - nem tudtam befejezni a mondatot, annyira zokogtam. Nem tudtam, mi ütött belém. Az évek alatt megtanultam elfojtani magamban a bátyám halálának az emlékét, és egész mostanáig nem is tört fel. De a hír, hogy Davidéket megtámadták, valamilyen okból kiakasztott, és minden keserűségem kirobbant belőlem.

-Csss... Nyugodj meg, Summer. Lucas téged védett, jól tudod...

Nem tudom, mennyi időbe telt, mire sikerült megnyugodnom. Szaggatottan felsóhajtottam, és kisimítottam egy tincset az arcomból.

-Teljesen átázott a pulcsid... - mondtam suttogva, és kifújtam az orrom.

-Nem érdekel. És ezt a butaságot többé hallani sem akarom, Summer. Nem a te hibád volt - felelte apa, és beindította a kocsit.

Az út további részét csendben töltöttük. Apa most még feszültebb volt, mint korábban, én pedig rosszul éreztem magam, amiért ez kirobbant belőlem.

A ház lépcsőjén már várt rám anya. Amikor meglátta bekanyarodni a kocsit az udvarra, elmosolyodott, és az ajtómhoz sietett, hogy megöleljen.

-Summer, kicsim! Végre itthon vagy, mesélj! Milyen volt az első másfél hónapod? Mesélj a bálról is! Kivel mentél? Helyes? Hogy hívják?

-Anya, hadd vegyek levegőt! - nevettem fel, és kibontakoztam az öleléséből. Amikor ki akartam venni a bőröndömet, apa félretolt.

-Hagyd, majd felviszem. Eredj, mesélj anyádnak! - mondta halkan, és halványan elmosolyodott.

-Kösz, apa - suttogtam, és megöleltem.

Anya átkarolt, és bevezetett a nappaliba. Körülnéztem, de semmi sem változott. Anya leültetett a kanapéra, és törökülésben mellém ült.

-Na, mesélj, Summer! - kérlelt, mire elnevettem magam.

-Nyugi, anya. Szóval...A suli egész elviselhető, bár az egyik tanár, Mrs. White olyan, mint egy kiképzőparancsnok. Egy rakat házit ad, de őt leszámítva a tanári kar egész okés. Jó kis társaságba csöppentem, a legjobban Lucy-vel jövök ki, és a szobatársammal, Roxyval. Nem tudom, ismered-e Roxy Phillipset...

Anya megrázta a fejét.

-Nem, de folytasd! Kivel voltál a bálban?

Levettem a cipőmet, és törökülésben anya felé fordultam.

-Egy év eleji bulin találkoztunk, ő is új srác volt.

-Stop! Bulin?

-Nem ittam semmit, anya. Na, szóval... Garrethnek hívják, és igen, nagyon helyes... - folytattam, és éreztem, hogy elpirulok.

Anya felnevetett.

-Tudtam én!

Most jön a kínos rész...

-És, öhm... Meghívott hozzájuk a szünetben...

Anya felvonta a szemöldökét.

-Komolyan? Mit mondtál?

-Természetesen igent, de ugye elmehetek? - kérdeztem a szempilláimat rebegtetve.

Anbya hümmögött, az állát dörzsölte, hátradőlt a kanapén, és a plafont kezdte nézni. Fél perc se telt el, de nem bírtam tovább.

-Anya!

-Nem is tudom... A szülei is ott lesznek? - kérdezte, még mindig a plafont bámulva.

-Igen.

-Nos, akkor... Nincs miért aggódnom...

-Igen! Köszi, anya! - kiáltottam, és megöleltem.

Anya nevetett, aztán felült. Hirtelen elkomorodott.

-Apád elmesélte neked, mi történt Brownékkal, igaz? - kérdezte halkan.

-Igen, szörnyű. A legszívesebben mindegyiket... - feleltem fogcsikorgatva, és megint ökölbe szorult a kezem.

-Nyugi, Summer. Pontosan ezért küldtünk el a Darkside-ba, elvégre akár minket is megtámadhattak volna, és ha valami bajod esett volna... - anya szorosan lehunyta a szemeit; a könnyeit próbálta visszatartani. Brownék esete mindkettőnkből előhozta Lucas halálának az emlékét.

-Igen, most már tudom - suttogtam.

Anya felsóhajtott, és újra elmosolyodott.

-Szóval. Brownék kórházban vannak, David pedig nem moccan mellőlük.Te régebben jól kijöttél Daviddel, rábeszélhetnéd, hogy ha csak egy kicsit is, de jöjjön el hozzánk, pihennie kell.

Vállat vontam.

-Persze, szívesen. De ráérne holnap? Ma még pakolnom kell, és szeretném meglátogatni Amy-t is.

-Rendben, kicsim. Figyelj csak! Garreth elmagyarázta, hogy jutunk el hozzájuk?

-Ööö... Kocsit küld értem, nem kell elvinnetek... - hadartam, aztán villámgyorsan evakuáltam magam a szobámba.

Minden úgy volt, ahogy másfél hónappal ezelőtt hagytam, csupán anya húzott fel tiszta ágyneműt. Az íróasztalomon ott hevertek a régi tankönyveim, az MP3-lejátszóm és a mobilom. A Darkside értesítője szerint az iskola területén tilos volt a telefonálás, de a legtöbb diákot ez nem érdekelte. Én jól megvoltam mobil nélkül is, de az MP3 hiányzott. Az íróasztal fölé függesztett parafatáblán még ott voltak a régi sulimból különböző szórólapok, és fényképek rólam, Amyről, a szüleimről és...

Letéptem az egyik rózsaszín szórólapot. A mögötte lévő képen Lucas volt, én a hátán, és mindketten mosolyogtunk. A képet a tábla keretébe dugtam bele, ezért nem voltak rajta lyukak vagy ragasztócsíkok. Óvatosan levettem, kihúztam a fiókomat, és beletettem abba a fém képkeretbe, amit tavaly karácsonyra kaptam Amy-től, aztán letettem az éjjeliszekrényemre.

Felsóhajtottam, ée bekapcsoltam a mobilom. Húsz nem fogadott hívás és huszonöt SMS. A legtöbb Amy-től jött, de volt egy Lucy-től (honnan szerezte meg a számom?), és még egy pár az unokatesómtól, Lilly-től. Kitöröltem a hívásokat, Amy SMSeinek nagy részét és Lilly összes hívását.

Az, hogy meg akarom látogatni Amy-t, hazugság volt. Amikor bejelentettem, hogy anyáék elküldenek a Darkside-ba, Amy totál kiakadt, és mindennel elmondta a szüleimet, amin meg én akadtam ki, és akkor úgy látszott, a barátságunknak vége. Nem voltam túlságosan szomorú, elvégre sose volt köztünk olyan hű, de nagy "bariság", ahogy ő mondaná.

Újra megnéztem a táblát, és elkezdtem letépkedni a szórólapokat és az Amy-vel közös képeket. Csupán egy anyáékról készült fotót hagytam fent, és mellé kitűztem a Darkside-tól kapott értesítőt.

Túlságosan is nagy csend volt a szobába. Feltettem egy Jace Everett CD-t, aztán nekiálltam kipakolni a bőröndből.

-"I wanna do bad things with you..." - énekeltem, és beakasztottam a báli ruhát a szekrényembe.

Mikor végeztem a pakolással, berúgtam a bőröndöt az ágy alá, és lementem a földszintre. Anyáék a nappaliban beszélgettek, de valamiért suttogva. Az ajtóhoz lopóztam, és fülelni kezdtem.

-Tudod jól, hogy Brownék megtámadása szándékos volt! A vámpírok most már nyílt lapokkal játszanak, a legerősebbeket akarják megsemmisíteni! Emlékezz csak, alig két hete tűntek el Williamsonék!

-Ezek szerint mi is rajta lennénk a listájukon? Talán az lenne a legjobb, ha megkérnénk a Darkside-ot, Summer hadd maradjon ott a szünetekben is, elvégre az iskolában is vannak vadászok, biztos megengednék!

-És mi van ezzel a Garrethtel? Honnan tudod, hogy megbízhatsz benne, hogy nem vámpír? Tudhatnád, amíg nem töltik be a 150. évüket, addig elviselik a napfényt!

-Summer nem ostoba, megérzi, ha valaki vámpír! És a Darkside-ban a vadászok kiszűrik a vérszivókat, nem kockáztatják több száz diák életét!

Óvatosan visszaléptem két lépcsőfokot, aztán köhintettem egyet, és beléptem a nappaliba.

-Sziasztok!

-Summer! Végeztél a pakolással? - kérdezte anya, és a dohányzóasztalra tette a csészéjét.

-Igen, és a parafatábláról is leszedtem a régi szórólapokat - válaszoltam, és lehuppantam anya mellé. Nem nézünk meg egy filmet? Hiányoznak a mozis délutánok...

-Persze! Mit szeretnél? - pattant fel apa, és a DVD-k felé vette az irányt.

-Valami vígjátékot... A Pofa be! szerintem jó lesz...

Apa betette a DVD-t, és leült mellém.

Noha együtt nevettem anyáékkal a poénokon, az agyam végig azon kattogott, amit apáék mondtak: hamarosan megtámadnak minket, és hogy Garreth vámpír-e...