Utálom a kórházakat.

Utálom a várót, a csipogó műszereket, az infúziós zacskókat, mindent. Különösen azt, hogy nem tudhatod, mikor hallasz egy hosszú sípoló hangot, és akkor beléd nyilall, hogy valaki meghalt.

-Elnézést, hol találom Mr. Brownékat? - kérdeztem a recepcióstól.

-Az intenzíven vannak, drágám - felelte a nő kedvesen.

-Köszönöm.

Lassan lépegettem felfelé a lépcsőkön. Tegnap késő estig azon gondolkoztam, Garreth lehet-e vámpír. Anyának igaza volt, jó érzékem van megállapítani, ki vámpír és ki nem, Garrethnél pedig nem éreztem semmit. Többször is láttam emberi ételt enni, és a napra is minden gond nélkül ment ki, és...

-Summer? Summer Hayes?

Felnéztem.

-David?

A srác elmosolyodott.

-Igen, én vagyok. Hogy vagy?

Alaposan végigmértem. Már sehol sem volt az a rövidnadrágos srác, akinek megismertem. Megváltozott. A haja sötétbarna, a szeme gyönyörű zöld, de most szomorú és aggódó volt a tekintete. Egy szürke pulcsi volt rajta fekete farmerrel, és meg kell mondjam, egész jól nézett ki, bár egy kicsit nyúzottnak tűnt.

-Jól, kösz. Hallottam a támadásról, nagyon sajnálom - mondtam halkan.

David bólintott, a keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Pár másodperc múlva újra elmosolyodott, és intett.

-Gyere, üljünk le. Kérsz valamit?

-Nem, kösz. Mesélj magadról, rég' beszéltünk - kértem, és leültem mellé az egyik székre.

-Eléggé. Nem sok minden történt azóta, mióta utoljára találkoztunk. Még mindig ugyanabba a középsuliba járok, de mostanában rákaptam a bulizásra, ezért is...

-Nem muszáj beszélned erről, David.

David megrázta a fejét, nagy levegőt vett, aztán folytatta.

-Szóval, a bulik miatt elhanyagoltam az edzéseket, és amikor azok a vérszívók felbukkantak, kissé nehézkes volt ledöfni őket, de megoldottam. Viszont anyáék nem voltak ilyen szerencsések, mindkettőjüket megharapták, és nem is az, hogy meg akarták ölni őket, hanem... Át akarták változtatni, azt hiszem...

Akaratlanul is felszisszentem.

-Hogy vannak?

-Jobban, apa ma hacsak egy pillanatra is, de magához tért. Azóta vagyok bent, amióta behozták őket.

-Épp erről akartam beszélni veled. Anyáék szerint nem használ neked ez a folytonos virrasztás, de a házatok se tűnik biztonságosnak, ezért azt szeretné, ha néhány napot nálunk töltenél.

David megrázta a fejét.

-Feleslegesen jöttél, Summer. Nem fogom itt hagyni őket, és ezt te is jól tudod.

-Elhiheted, nem önszántamból jöttem, anyáék neked csak akarnak jót - vágtam vissza, és valamilyen okból elöntött a düh.

-Tudom, és hálás is vagyok, de akkor se megyek el.

Felpattantam a székről, és a lépcső felé indultam.

-Nos, akkor nincs miről beszélnünk, David. Jobbulást a szüleidnek, szia!

Amikor a földszintre értem, megtorpantam. Hogy én mekkora marha vagyok! Nem hibáztathatom azért, mert a szülei mellett akar lenni!

Felsóhajtottam, és visszaindultam a lépcsőn Davidhez.

Ugyanott ült, ahol hagytam, a térdére könyökölt, arcát a kezébe temette. Odamentem hozzá, és egy kicsit megszorítottam a vállát. Felnézett, mire elmosolyodtam.

-Bocsi, hogy hülye voltam, de tényleg nem ártana, ha legalább egy éjszakát normális ágyban töltenél.

David megadóan sóhajtott, aztán felállt.

-Bemegyek és elköszönök tőlük. A földszinten találkozunk.

Felvont szemöldökkel néztem utána; régebben nem adta meg magát ilyen könnyen. Vagy anyának van igaza, és meg tudom győzni Davidet bizonyos dolgokról, vagy nagyon vágyik már egy jó alvásra és rendes ételre.

-Sziasztok, megjöttünk! - kiáltottam, amikor Daviddel együtt beléptünk a házba.

Anya köténnyel a derekán és lisztes kézzel jött elő a konyhából, ahonnan isteni illatok szálltak felénk.

-David! Örülünk, hogy itt vagy. Hogy vannak édesanyádék? - kérdezte, és gyorsan megtörölte a kezét a kötényben.

-Köszi, Sally, jól. Már jobban. És veletek mi újság?

-Mi is megvagyunk, drágám. Will, igazad volt: Summer tényleg tud hatni Davidre! - kiáltott anya apának, mire elvörösödtem. David, úgy látszott, jól szórakozik rajtam.

-Na, az én feladatom teljesítve, mi lesz a kaja? - tereltem el a szót, és bemasíroztam a konyhába.

-Milánói, desszertnek csokis sütik. Még nincs kész, tehát kifelé a konyhámból!

David a nappaliba ment, hogy köszönjön apának, és pedig felmentem az emeletre a szobámba. Épp, amikor beléptem az ajtón elkezdett rezegni a mobilom. A kijelzőn Lucy neve villogott.

.Szia, Luce! Hogy vagy?

-Szia, S! Jól, csak gondoltam, felhívlak. Oooolyan unalmas itthon lenni...

Felsóhajtottam.

-Lucy, még csak tegnap értél haza, de máris unatkozol? Mi lesz veled a következő öt napban?

-Azon gondolkodtam, rendezni kellene itt nálam egy bulit. Na?

Vállat vontam (amúgy feleslegesen, mert Lucy úgyse látta).

-Nekem mindegy, tudod, hogy holnap megyek Garrethékhez.

-Már holnap? És csak egy napra, vagy...

-Csak egy. Szerinted... Semmi, hagyjuk. Le kell tennem, majd beszélünk, szia!

Ledobtam a telefont az ágyra, aztán visszamentem a földszintre.

A nap további része teljesen eseménytelenül telt el. Ebéd közben anya és apa kérdésekkel bombázta Davidet, de ő egész jól tűrte, viszont a desszert után elnézést kért, és elment lepihenni. Miután bepakoltam a mosogatógépet, felmentem a szobámba, és bekapcsoltam az MP3-at.

Valamilyen oknál fogva nem nagyon vártam a holnapi napot. Nem akartam, hogy mégis apának legyen igaza, és kiderüljön, hogy Garreth is egy közülük...