"Ooooh, it's alright..."

Garreth feltette az egyik Phil Phillips CD-t, aztán letelepedtünk a földre, és hátunkat az ágynak vetettük. Átkarolt, én a fejemet a vállára hajtottam, és beszélgettünk.

-Mesélj valamit Benről - kértem.

-Hm... Azon kívűl, hogy a bátyám, egyben a legjobb haverom is, bár jobban nem is különbözhetnénk. Ő szereti a márkás cuccokat, az autóit, és két éve stabil kapcsolata van, bár a csajt alig bírjuk elviselni, ilyen szempontból én szerencsésebb vagyok - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Most pedig rajtad a sor. A szüleidről már meséltél, de van testvéred?

Megdermedtem.

Garreth megérezte, hogy ez elég érzékenyen érint, és bocsánatot kért.

-Ne haragudj, nem akartam...

-Lucasnak hívták - szakítottam félbe. Nagy levegőt vettem, és folytattam.- Nem is kívánhattam volna jobb testvért nála. Tökéletesen kiegészítettük egymást, ha szomorú voltam, felvidított, és fordítva. Bár elég fiatal voltam, mindig meghallgatott, és tanácsokat adott. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. A legrosszabb, hogy én tehettem róla... - a hangom elcsuklott, és akaratlanul is egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy Garreth sírni lásson, ám ő magához ölelt.

-Tudom, hogy sablonosan hangzik, de sírj nyugodtan, engem nem zavar - suttogta halkan.

Rekedten felnevettem.

-A könnyeket egyelőre hanyagoljuk, ha lehet.

-Oké - felelte mosolyogva. - Úgy látom, kisütött a nap. Ne menjünk sétálni?

A séta fantasztikus volt. A nap a délután további részében kitartóan sütött, kellemes volt az időjárás, így a kabátot nem is vettem vissza. Az őszi erdő csodaszép volt, és Garreth... Szerintem tudjátok. Az idő nagy részében beszélgettünk (komolyan, nem értem magunkat, be nem áll a szánk...), a fennmaradó percekben pedig... Nos, úgy vélem, ezt is tudjátok... A szüleivel is jól kijöttem, és Ben tévedett a Highway to hellel kapcsolatban: Anna és Richard nagyon kedvesek voltak.

Sajnos, a nap túlságosan hamar elrepült, és mennem kellett.

-Gyere olyan hamar, ahogy tudsz! Egyrészt Garreth miatt, másrészt jó egy másik nővel is beszélgetni, nemcsak a fiaiddal vagy a férjeddel - köszönt el Anna, mire Garreth felnyögött, én pedig elnevettem magam.

-Igyekszem. Még egyszer köszönöm a vendéglátást!

-Nincs mit, Summer. Bármikor szívesen látunk!

Garreth kissé elkenődve nézett rám, ezért félredobtam a szégyenlősségünket, és megcsókoltam.

-Nyugi, már csak pár nap, és a suliban majd találkozunk, oké? - kérdeztem halkan.

-Oké... - dörmögte, és olyan volt, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát.

Még egyszer megcsókoltam, intettem Annának és Richardnak, aztán beszálltam Ben mellé az autóba. Garreth addig állt a lépcsőn, amíg teljesen el nem tűnt a szeme elől a kocsi, és akkor előrefordultam, és bekapcsoltam a biztonsági övet.

Ben feltett egy CD-t, és a Paramore All We Know című száma megtöltötte a kocsit.

-Nem baj? - kérdezte.

-Nem, szeretem ezt a számot.

-Hogy érezted magad?

Elmosolyodtam, és hátradőltem az ülésen.

-Jól, bár kissé elfáradtam.

-Igen, láttam, hogy Garreth végigcipelt a ház körüli erdőn...

-Nem bántam, jó volt vele sétálni.

Ben felnyögött.

-Kérlek, nem akarok tudni az öcsém csókolózási technikájáról...!

Felnevettem.

-Nem is állt szándékomban megosztani veled.

Ben arca hirtelen nagyon komoly lett, és mereven az utat bámulta.

-Summer, tudnod kell, hogy Garreth nagyon nehezen enged közel magához bárkit is. Elsőre nem így tűnik, de ő ilyen. Ha úgy dönt, hogy veled akar járni, azt komolyan is gondolja. Eddig csak egy komolyabb kapcsolata volt, és az se végződött békés elválással. Ha lehet, ne nagyon törd össze a szívét, ha ne adj' Isten szakítotok, oké?

Döbbenten pislogtam Benre, meg se tudtam mukkanni.

-Bármennyire is kedvellek, - kezdtem, és meglepődtem azon, mennyire fagyos a hangom - ez a mi dolgunk. De ha ettől nyugodtabb vagy, nem tervezem, hogy a közeljövőben szakítani fogok vele.

Az út hátralévő részében alig szóltunk egymáshoz. Ez a kis közjáték totál elvette mindkettőnk kedvét a beszélgetéstől, egyedül a Paramore töltötte ki a kínos csendet.

Ben ugyanott állt meg, ahol reggel is. Megköszöntem a fuvart, aztán kiszálltam. Nem csaptam be az ajtót, az nem az én stílusom. Figyeltem, ahogy az autó kigördül az útra, és eltűnik a szemem elől, aztán benyitottam a a házba.

Nem volt annyira késő, hogy anyáék aludjanak, ezért furcsálltam, hogy néma csend uralkodik a nappaliban.

-Hahó, van itt valaki? - kiáltottam, és biztos, ami biztos alapon az előszobaszekrény egyik alsó fiókjából elővettem egy karót (anyáék dugták el ide, amikor még kisebb voltam, és azóta is itt tartottuk). Óvatosan, zajtalanul léptem be a sötét nappaliba.

-Végre itt vagy.

A hang hátborzongató volt, ahogy belehasított a néma sötétségbe. Valaki felkattintotta a lámpát, én pedig elszörnyedtem a látványtól.

A szüleim a földön ültek összekötözve, a szájukat valamilyen anyaggal tömték be, az egyik fotelben pedig egy vámpír ücsörgött kényelmesen, lábát a dohányzóasztalra pakolva. Egy vámpír?!? Ahányszor csak összeütközésbe kerültünk velük, mindig csoportosan támadtak, nem voltak magánakcióik.

-Mit akar?

A vámpír felnevetett.

-Állítólag te vagy a legjobb, de az eszed mégse vág. Szerinted rajtad és a szüleiden kívül kik vannak még itt?

-Miért kellünk mi magának?

-Ők nem, csak te. - Várt néhány percet, aztán a homlokára csapott. - Ó, szóval még nem tudod? Nos, helyezd magad kényelembe, és elmesélem, mi is vagy te.

Megmarkoltam a karót, és a vámpír felé lendültem.

Nem számítottam a reakciójára.

A vérszívó felpattant, elkapta a vállamat, és hátracsavarta a karót tartó kezem, mire az egyetlen dolog, amivel védekezhettem volna, kiesett a kezemből.

Nem kiáltottam fel, nyilván erre számított. Sose adtam meg nekik azt az örömet, hogy kimutattam a fájdalmam.

-Nos, a Darkside mégse volt olyan jó választás. Kiestél a formádból - sziszegte, és még jobban megszorította a karom.

Egy nyikkanás nélkül tűrtem a kínzását.

-Nos. Rögtön belevágok a közepébe. Sose vetted észre, hogy milyen gyorsan gyógyulsz a sérüléseidből? Vagy hogy a szüleid tíz éve pontosan ugyanúgy néznek ki?

Hallgattam.

-Tudod, miért van ez, Summer Hayes? Halhatatlan vagy, édesem. Illetve még nem egészen. Egy bizonyos szertartás után leszel teljesen halhatatlan. Csodálom, hogy a szüleid még nem tettek azzá, tekintve, hogy mi történt a bátyáddal...

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

-Ebből hagyd ki a bátyám! - kiáltottam fel, és hátracsaptam a fejem.

A vámpír összegörnyedt, és egy kicsit enyhített a szorításon. Ennyi elég is volt. Kirántottam a karom a kezéből, és a karó után nyúltam. A vámpír felordított, és a kezem felé kapott. Idejében rántottam el a kezem a fogai elől, és a karót is sikerült megszereznem. Habozás nélkül belé döftem.

A vérszívó felüvöltött.

A vére a ruhámra fröccsent, de nem bántam. Kihúztam akarót, és most egyenesen a szívébe szúrtam.

A vérszívó a földre esett, én pedig lihegve hátrébb löktem magam, és a hátamat a kanapénak vetettem.

Anyáék felé néztem. A szemükben harag, félelem és sajnálat keveredett.

Felálltam, és kioldoztam őket.

-Summer, annyira sajnálom... - kezdte anya.

-Azt hiszem, tartoztok némi magyarázattal - szakítottam félbe.

-Mégis, meddig akartátok ezt eltitkolni előle? - csattantam fel, miután anya a végére ért a sztorinak.

-Ameddig csak lehet. Azt szerettük volna, ha normális életed lesz... - kezdte apa, de megint belé folytottam a szót.

-Normális?! A bátyám meghalt, én vámpírvadász vagyok, Ti is azok vagytok, és még ráadásul halhatatlanok is?!

Apa és anya hallgatott.

-És mi van Lucasszal? Ő miért nem lett halhatatlan? - kérdeztem szinte visítva, és az az utálatos gombóc megint megjelent a torkomban.

-Ő... Ő nem akart az lenni. Szimpla életet akart, a vadászos dolgot leszámítva. Hiába győzködtük, hajthatatlan volt, és... - anya hangja elcsuklott.

-Én is ezt akarom. Továbbra is vadász akarok lenni, de nem halhatatlan vadász. Teljes életet akarok, megöregedni, és nem több száz évig élni, azok után is, hogy... - nem tudtam befejezni a mondatot. Mi lenne velem, ha Garreth meghalna? Vagy Lucy, mert oké, nem mindig jövünk ki egymással, de mondhatni ő az egyik legjobb barátnőm Roxy után.

Apa megrázta a fejét.

-Nem engedem, Summer. Nem fogunk téged is elveszíteni, ahogy Lucast!

-Ez az én életem, apa! Nem szabhatod meg, mikor halok meg! - kiáltottam, felpattantam a kanapéról, és felrohantam a szobámba.

Magamra zártam az ajtót, és dühösen belerúgtam. Anya utánam jött, és - szinte kétségbeesve - kopogtatott.

-Summer, kérlek, engedj be!

-Hagyj békén!

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, és higgadtan kellene megbeszélni a dolgot apáékkal, de egyszerűen nem akartam, nem bírtam arra gondolni, hogy mindenkit elveszítek, aki fontos nekem, miközben én vígan élek száz évekig.

-Summer! Kérlek, kicsim!

-Anya, hagyj békén!

Pár perc után feladta, és elment. Levettem a véres ruhákat, és a szennyestartóba dobtam őket, aztán tárcsáztam a Darkside-ot, de rögtön belém hasított, hogy ilyen későn kizárt, hogy bárki is bent legyen, ezért bevágtam a mobilt a sarokba.

Lerogytam az ágyamra, és mint akit fejbe vertek, úgy aludtam el.