A Lucy-féle buli után a diákság fele karikákkal a szeme alatt jelent meg az órákon. A tanárok elég szemét módon már az első nap feladtak két házi dolgozatot, egy házi fogalmazást és egy rakás feladatot geometriából.

Az októbert szinte a könyvtárban töltöttük leckét körmölve, de szerencsére novemberben a legtöbb tanár lecsillapodott, és már csak mérsékelten kínoztak minket. Garrethtel alig tudtunk találkozni, egyrészt a tetemes mennyiségű házi miatt, másrészt pedig, mivel az iskolán belül nem nagyon van olyan hely, ahol nyugiban le tudnánk ülni.

-Ezek nem normálisak! - fakadt ki Roxy, miután egy újabb estét töltött a könyvtárban. - Most fejeztem be Mrs. White-nak a dolgozatot, erre jön Brad, hogy Mr. Smith is akar egyet csütörtökre! Ennyi erővel beköltözhetnék a könyvtárba!

Becsuktam az irodalomkönyvet, és az íróasztalra dobtam.

-Nyugi, nem csak te szívsz, hanem szinte mindenki a suliban.

Roxy előkereste az MP3-ját, max. hangerőre tekerte és tüntetőleg hallgatott.

Feltápászkodtam, mert tudtam, ilyenkor hagyni kell, hogy lecsillapodjon. Még nem volt takarodó, ezért a lányok többsége vagy a társalgóban ücsörgött, vagy a pasijával smacizott egy eldugottabb sarokban.

Az épületben bóklászni közel sem olyan jó móka, és abban se reménykedtem, hogy Garrethtel találkozok, mivel másnap dolgozatot írt, és arra kellett készülnie.
Próbáltam egy csendesebb helyet keresni, ahol nyugiban leülhetek én gondolkozhatok. Anyáék írtak egy levelet, amely szerint két hét múlva lesz esedékes a holdtölte, amikor is halhatatlanná leszek. Roxynak még egy szót se szóltam róla, de mostanában kezdett neki leesni, hogy nem nagyon stimmel velem valami.

Észre se vettem, de egyszer csak egy ajtó előtt találtam magam, amin a következő felirat volt:

 

PADLÁSFELJÁRÓ

DIÁKOKNAK TILOS A BELÉPÉS!

Körbenéztem a folyosón, de senkit sem láttam, így megpróbáltam kinyitni az ajtót. Vagy nekem volt szerencsém, vagy a gondnok felelőtlen, de az ajtó nyitva volt, így gond nélkül feljutottam a padlásra.

A szemem nehezen szokta meg a sötétséget, ezért tapogatózva indultam el a padlástérben, ami hatalmas volt. Pár másodperc után már jobban láttam, és körbenéztem. Az egyik tetőablakon halvány fény szűrődött be. Halmokban álltak a dobozok a régi diákok és az iskola papírjaival, fényképekkel és kupákkal teletömve. Ahogy beljebb mentem, megtorpantam. Egy magas alakot vettem észre, nekem háttal állva, és az egyik dobozon ült.

Visszafojtott lélegzettel kezdtem hátrálni, semmi szükségem nem volt egy megrovásra, de akkor az alak felállt, és megfordult.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

-Aaron, a szívbajt hoztad rám! Mit... - kezdtem, de elakadt a hangom. Aaron szeme ijesztően fénylett, az arca torz mosolyba fordult, és a szemfogai... megnyúltak.

Vámpír. Egy éhes vámpír.

Reflexszerűen a bokámhoz kaptam, csakhogy a karóm nem volt ott. Az ajtó felé kezdtem rohanni, de Aaron gyorsabb volt, aztán egy ütést éreztem a mellkasomon és az egyik doboznak csapódtam.

Levegő után kapkodtam, amikor Aaron elfordította a fejem, feltárva a nyakam.

Megpróbáltam lerúgni magamról, de a lábaimra térdelt, így moccanni sem bírtam.

Aaron arca a nyakam felé közelített, és éreztem, hogy megharap.

Lezsibbadtam a félelemtől és a fájdalomtól. Éreztem, ahogy a vérem lecsorog a nyakamon, és a pulcsim felszívja. Aaron egyre gyorsabban szívta a vérem, és tudtam, ha továbbra is ezzel a tempóval folytatja, pár perc múlva megöl.

Aztán valami váratlan történt.

Az ajtó kicsapódott, valaki felüvöltött, és Aaronra vetette magát. Aaron morogva elengedett, aztán az ismeretlenre ugrott, és verekedni kezdtek.

A nyakamhoz kaptam a kezem, a vér végigcsorgott az ujjaimon. Az egyik nagyobb doboz mögé húzódtam, és onnan figyeltem a verekedőket.

Olyan gyorsan mozogtak, alig bírtam követni őket. Aaron alaposan elverte a másikat, de cserébe ő is kapott néhány jól irányzott ütést és rúgást.

A pontot az i-re az ismeretlen tette fel, aki eltörte Aaron lábát. Aaron felüvöltött, és összerogyott. A "megmentőm" elé lépett, a fény rásütött az arcára, és én megismertem.

Garreth.

Az arckifejezése egyszerre volt dühös és elszánt is. Aaron mögé lépett, és megfogta a fejét.

Felnyögtem, és elfordítottam a tekintetem, de még így is hallottam, ahogy a csont megreccsen, amikor Garreth kitöri Aaron nyakát, és ahogy Aaron - immár holtan - a poros földre dől.

Garreth körbenézett, és meglátott.

A vérzés még mindig nem állt el, és tudtam, hogy Garreth azonnal a sebre veti magát. De nem tette. Lassan közelített felém, én azonban hátrafelé löktem magam.

-Summer, kérlek...

-Hazudtál.

Garreth megtorpant.

-Nem tehettem mást. Kérlek, hadd segítsek elállítani a vérzést...

-Hozzám ne érj!

De Garreth leguggolt mellém, és elvette a kezem a nyakamról. Szinte éreztem, ahogy a szemfoga megnyúlik, de nem harapott belém, helyette gyengéden megnyalta a sebet, mire az elkezdett összehúzódni.

Lehunyt szemmel vártam, hogy eltűnjön végre, hogy békén hagyjon.

-Garreth, hagyj békén!

Megrázta a fejét, aztán felnyögött, és szorosan magához ölelt.

-Kérlek, Summer. Ez az én hibám volt, hadd tegyem jóvá! Ne kérdd, hogy elmenjek! - a hangja könyörgő volt, nekem pedig majd' megszakadt a szívem. A fenébe is, akár vámpír, akár nem, én szeretem!

De eszembe jutott, mi is vagyok.

-Szeretlek, Summer - suttogta Garreth, és megcsókolta a sebet.

Ellöktem magamtól.

-Hát nem érted?! Vadász vagyok, a szentségit! Az a dolgom, hogy megöljem a vámpírokat!

Garreth döbbenten meredt rám, és elhúzódott.

-Az...kizárt... Te nem lehetsz...

Megpróbáltam felállni. Kissé meginogtam, de belekapaszkodtam az egyik dobozba, és megpróbáltam megtartani magam. Még sose harapott meg vámpír, de Aaron harapása nagyon legyöngített.

Garreth mozdulatlanul nézte, ahogy az ajtóhoz vánszorgok. A vérzés már elállt, de a harapás helyét még mindig éreztem az ujjaim alatt.

-Ó a francba... - suttogtam.

Csak takarodó után mehetek vissza a szobába, mert mégis mivel magyaráznám meg a véres felsőmet és a harapást a nyakamon?

Leültem egy papírhalomra, felhúztam a térdeim a mellkasomhoz és lehajtottam a fejem. Megpróbáltam lenyugodni, de egyszerre kitört belőlem a zokogás. Amitől a leginkább féltem, bekövetkezett: az egyetlen személyt, akit szeretek, elveszítem. A saját hibámból. És még azon aggódtam, hogy ha halhatatlan leszek, Garreth a szemem láttára fog megöregedni és meghalni.

-Nem érdekel.

Felnéztem. Garerth mellettem állt, és lassan leült mellém. -Nem érdekel, ki vagy.

Szaggatottan felnevettem.

-Persze, és csak úgy el fogod tűrni, ahogy leszúrom a vámpírokat, akik között ott van a családod... Jesszusom, a szüleid és Ben is vámpírok! - nyögtem fel.

-Summer, ők nem gyilkosok. Sokáig kibírják vér nélkül, és ha már nagyon éhesek, akkor is a legközelebbi kórházat fosztják ki a vérért.

Megráztam a fejem.

-Tudod, mi még a poén? Halhatatlan vagyok, illetve az leszek két hét múlva. És egy vámpír meg akart ölni a szünetben csak azért, mert halhatatlan vagyok...

Garreth feszült lett, a keze ökölbe szorult.

-Hát eljött az idő...

-Milyen idő?

Garreth felsóhajtott.

-Azért kellesz a vámpíroknak, mert az egyik Anya terhes lett.