-Hogy hogy terhes? - kérdeztem.

-Tudod, a legtöbb vámpír átváltozik, nagyon ritka, hogy egy Anya teherbe esik. És most, úgy látszik, sikerült. Hogy az Anya és az utódja túlélje, egy halhatatlan véréből kell inniuk. De nem mindegy, ki az a személy: akkor a legbiztosabb a túlélésük, ha a halhatatlanból rögtön a felavatása után isznak. Ezért kellesz nekik.

-Na, szuper - morogtam.

-Nem fogom hagyni, hogy bántsanak, Summer - suttogta Garreth, és átkarolt.

Kibújtam az öleléséből.

-Nem tehetsz semmit, Garreth. Mi ketten nem lehetünk együtt.

-De...

-Semmi de. Kérlek, hagyj békén...

Legszívesebben pofon vágtam volna magam, de nem tehettem mást. Ő vámpír volt, én vámpírvadász - akárhogy kalkuláltuk volna, ez a kettő sehogy sem illik össze.

Garreth beletörődően felsóhajtott, aztán levette a pulcsiját.

-Tessék, ezt vedd fel, és akkor lemehetsz még takarodó előtt is - mondta halkan, aztán eltűnt.

Felsóhajtottam, és felvettem a pulcsiját. Vártam pár percig, mire úgy éreztem, hogy már biztosan állok a lábamon, és lebotorkáltam a padlásról.

A folyosókon senki sem volt, így észrevétlenül vissza tudtam osonni a szobánkba. Roxy még mindig az MP3ját hallgatta, de amikor beléptem, kikapta a füléből, és miután észrevette a fájdalmas arckifejezésem, rögtön mellettem termett.

-Mi történt? Megölöm! Szakított veled? Megölöm! - kiáltott fel dühösen, aztán észrevette a harapás nyomát, hiába kaptam oda a kezem. -Az átkozott! Kicsinálom!

-Roxy, nyugi! Nem ő harapott meg.

Lerogytam az ágyra, és összekucorodtam. Roxy mellém ült, aztán csendesen megkérdezte:

-Mi történt?

Elmeséltem neki. Mindent. Hogy halhatatlan vagyok, hogy Garreth is vámpír, de ő mentett meg Aarontól, mindent.

Először hallgatott, de ahogy visszatért a hangja, nem rejtette véka alá a véleményét.

-Először is, köszi, hogy beavattál abba, hogy az egyik legjobb barátnőm halhatatlan. Másodszor, Aaron egy szemét volt egyébként is. Harmadszor, Garrethtól minimum annyi elvárható volt, hogy megöli Aaront, akár a barátja, akár nem. Negyedszer... Ha a szüleid rájönnek, hogy megharapott egy vámpír, rögtön megtámadják Garrethéket, ezért ezt jó lenne titokban tartanod. Ötödször, holnap a szobában maradsz, ha akarod, ha nem, kisírod magad, ha akarod, ha nem, de akkor se mehetsz így az órákra. Majd én szólok a dirinek.

Semmi kedvem nem volt Roxyval vitatkozni, ezért csak bólintottam, aztán úgy, ahogy voltam, elaludtam.

A Roxy által javasolt "sírós nap" után - bár még mindig kicsit gyenge voltam - úgy tűnt, minden a régi kerékvágásban halad. Lucy egy szóval sem firtatta, hogy mi történt köztem meg Garreth között, a tanárok visszább vettek a tempóból, és minimális mennyiségű házit adtak. Garreth pedig... Ha tíz méternél közelebb kerültünk egymáshoz, a levegő megtelt feszültséggel, és rövid időn belül vagy én, vagy ő elhúztunk. A legrosszabb az volt, amikor összeakadt a tekintetünk. Ilyenkor mintha megfagyott volna az idő, és a legszívesebben odarohantam volna hozzá, de Roxy határozott köhintése visszazökkentett a valóságba.

-Nem hiszem el... Van pofája... Én a helyében elhúztam volna... - morogta Roxy ilyenkor, én pedig a táskámba mélyedtem, mintha nagyon keresnék valamit.

Ahogy anyáék megígérték, két hét elteltével ejöttek értem. A suli és a Garreth-ügy annyira kifárasztott, hogy ahhoz sem volt erőm, hogy tiltakozzak. Egy távoli tisztásra vittek, elmormoltak valamilyen ősi nyelven egy szöveget, és csupán annyi volt a dolgom, hogy a vérükből igyak. Ez elég gusztustalan volt, de már nem volt visszaút, muszáj volt megtennem.

-Halhatatlanok vére tesz téged is halhatatlanná... - motyogta apa, én pedig megpróbáltam nem hányni.

-Soha többet... - suttogtam.

Ahogy belegondoltam, hogy halhatatlan vagyok... Elborzadtam. Több száz évig fogok élni, miközben azok, akik halandók és körbevesznek engem, a barátaim, az ismerősök meghalnak.
-Ennyi? Ennyi volt az egész? Ezért kellett olyan nagy felhajtást csapni? - kérdeztem, mikor végre meg tudtam szólalni.

Anya bólintott.

-Szuper. Visszavinnétek a suliba? - még mindig enyhén háborgó gyomorral a kocsi felé indultam, amikor...

-Azt hittem, sosem lesz vége. Hello, Summer!
Felnyögtem. Nem volt elég ez az undorító beavatás, az este megkoronázásaként még vámpírokkal is kell harcolnom.

-Bocsi, de ma semmi kedvem kinyírni téged - sziszegtem, és előkaptam a bokámra erősített karót. A vámpír felém ugrott, így a Hold fénye ráesett az arcára.

A döbbenettől meg se tudtam moccanni, így Ben a földre tepert.

-Szállj le a lányomról, te átkozott vérszívó!

Ben villámgyorsan mozgott. Az egyik másodpercben még a földön feküdtem, a másikban már maga elé fogott, félrehúzta a pulcsim nyakát és a torkomba akart harapni.

Anya ledermedt, apa pedig épp, hogy meg tudott állni, mielőtt engem is megölt...
Hogy én mekkora marha vagyok!
-Eszedbe ne jusson, Summer - suttogta Ben a fülembe.

-Mégis mi?

Ben felnevetett, a szemfoga súrolta a bőrömet.

-Most lettél halhatatlan, tehát ha apád leszúrna, te életben maradnál, én viszont nem. De mielőtt a karó beléd fúródna, azelőtt én végeznék veled. Az Anyának pár csepp vér is elég, vagy ezt az ostoba öcsém nem mondta?
Hallgattam.

-Nos, úgy látom, nem. A szüleink roppant haragszanak rá, amiért elengedett téged. Aaron szülei pedig azért, amiért megölte a fiukat miattad. Légy jó kislány, és csináld azt, amit mondok.

-Engedd el Summert! - csattant fel apa, és eldobta a karót.

A könyökömet Ben oldalába vágtam, mire lazított a szorításon, és így ki tudtam csusszanni belőle. Mikor felém kapott volna, a karó a gyomrába fúródott.

A tőlem egy méterre lévő karóm után kaptam, és én is eldobtam. A vállát találtam el vele. Ben felüvöltött, és térdre rogyott.

Anya adta meg a kegyelemdöfést. Lassú léptekkel közelített Ben felé, és mikor az felnézett rá, a szemében félelmet, haragot és szomorúságot láttam. Anya a feje fölé emelte a karóját, és lesújtott.

Apa leguggolt mellém, és a tekintetemet kereste.

-Azt hiszem, tartozol némi magyarázattal.