Csendben autóztunk vissza az iskolához.

Apáék döbbenten fogadták a történetem. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy Garreth ölte meg Aaront, tágra nyitott szemekkel néztek egymásra, de egyszer sem szakítottak félbe. Mikor befejeztem a sztorit, egy szó nélkül beültünk az autóba, és elhajtottunk.

-Na, mesélj! Milyen volt? Mi történt? Summer! - kiáltott fel Roxy, mikor beléptem a szobába.

-Undorító, és egy vámpír megint megtámadott minket, és mily' meglepő, az én véremet akarta - feleltem, aztán agy ágyra dőltem. - Kissé elegem van a mai napból.

-Azt el is hiszem. Garreth keresett.

Felültem.

-Ugye, nem ölted meg?

-De, persze, a suliban, mindenki szeme láttára! Köszi, Summer, kedves vagy - csattant fel.

-Bocs. Szóval, mit mondott?

-Csak arról érdeklődött, merre vagy. Megmondtam neki, hogy a szüleiddel mentél el. Elkáromkodta magát, aztán elviharzott.

Döbbenten meredtem magam elé, ahogy az utolsó mondat eljutott az agyamig. Az nem lehet...

Dühösen felpattantam, az éjjeliszekrény fiókjából elővettem a karómat, a bokámra erősítettem és Roxyt hátrahagyva elindultam a padlásfeljáróhoz.

Már elmúlt a takarodó ideje, ezért óvatosan kellett a folyosón haladnom. Az ajtó megint nyitva volt, így könnyedén fel tudtam surranni a padlásra.

Nem tudom, honnan, de tudtam, hogy Garreth itt van fent. Nem tévedtem.

-Szóval halhatatlan vagy.

Közelebb léptem hozzá.

-Igen. A mai estém igencsak izgalmas volt.

-Miért?

-Mintha nem tudnád! - csattantam fel.

-Nem is tudom. Magyarázd el, kérlek!
-Miután Roxy elmondta, hogy anyáék elvittek, rögtön rám uszítottad Bent!

Garreth felmordult.

-Persze, első dolgom volt. Nem bírod felfogni? Nem azt akarom, hogy megöljenek, hanem hogy életben maradj! - a hangja dühös volt,a tekintete csak úgy izzott.

-Aha, én meg egy 180 cm magas szőke bombázó vagyok - feleltem gúnyosan, és egy kicsit hátrébb csúsztattam az egyik lábam.

Garreth felsóhajtott.

-Nem foglak megtámadni.

-Sose lehet tudni.

Mereven egymás szemébe néztünk, egyikünk se moccant. Eszembe jutott az őszi bál, a szünet, a folyosón lopva váltott csókok. Akaratlanul is összeszorult a szívem. Bárcsak visszaforgathatnám az időt!

Felsóhajtottam.
Nem tudom, miért, de akkor az jutott eszembe: próbára teszem. Amikor megmentett Aarontól, nem ivott belőlem, de most meglátjuk. Hülyeség, tudom, de muszáj volt megtenni.

A tenyeremben egy vékony kis vágást ejtettem a karó éles hegyével.

Garreth felszisszent, és hátrált.

Vártam.

Garreth próbált uralkodni magán, de mindennek van határa. Ő átlépte ezt a határt.

Olyan gyorsan történt minden, alig bírtam felfogni.

Garreth rám vetette magát, a karót messzire eldobta, és a kis vágásból szívta a vért mohón.

Levegő után kapkodtam, megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.

Garreth felmordult, és szorosabban tartott.

-Enyém...-suttogta, elengedte a kezem, és a nyakamba harapott.

Felnyögtem.

Garreth túl mohó volt. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, és ha most nem teszek valamit, még ha akaratlanul is, de megöl.

Felrántottam a térdem.

Garreth összerándult, és végre elengedett.

Hátrébb rúgtam magam, a kezemet a sebre szorítottam, de a vér az ujjaim közt a felsőmre csöpögött.

Garreth pár percig a földön feküdt, aztán lassan felemelte a fejét.

-Mi a francot csináltál? - kérdezte rekedten, és lassan felült.

-Nem akarod, hogy meghaljak, de te... Egy apró vágás is kikészített!

-Meg is ölhettelek volna! - Garreth hangja ismét dühvel volt tele.

-Nem ez volt a cél, hidd el.

Felejtsd el az egészet, te hülye! Szereted, fogd már fel, hahóóóóóó!, visította a fejemben egy hang.

Megráztam a fejem.

Garreth felállt, mellém lépett, és elhúzta a kezem a nyakamról.

-A francba... - motyogta dühösen, aztán, ahogy az első alkalommal, gyengéden megnyalta a harapást, mire a seb elkezdett összehúzódni.

Szereted, te hülye! Húzzatok el a fenébe, és minden úgy lesz, mint régen!
Garrethre néztem. A szeme újra kék volt, aggodalmasan fürkészte az arcom.

Lehunytam a szemem, és a vállára hajtottam a fejem. Először meglepődött, de aztán leült mellém, és átkarolt.

Hosszú percekig ültünk így, és egyikünk sem szólt. Nem is kellett. Mintha minden visszakerült volna a régi kerékvágásba.

-Szeretlek - suttogtam.

-Én is szeretlek, Summer - felelte halkan, a kezébe fogta az arcom és megcsókolt.

Visszacsókoltam.

Egyre hevesebben csókolóztunk. Hátradőltem a poros padlóra, ő rám. A kezem a hajába túrt, miközben apró csókokat lehelt a nyakamra. A keze a derekamon pihent, aztán feljebb csúszott.

Észbe kaptam, és eltoltam magamtól. Felültem, és lesimítottam a felsőm.

-Ez így nem helyes - mondtam halkan.

Garreth felsóhajtott, de végül bólintott.

-Tudom, és sajnálom.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és berontott rajta Roxy, Mrs. White, Mr. Brown és az igazgatónő.

-Tudtam, hogy itt vannak! Jesszus, megharapta! - sikoltott fel Roxy.

Mindketten felpattantunk, de Garreth a háta mögé szorított.

-Engedd el Miss Hayest, és akkor talán életben hagyunk - Ms. Cook hangja akár a jégcsap.

Garreth felmordult.

-Persze, hogy később öljenek meg.

Garreth hátranyúlt, és megfogta a kezem.

Mr. Brown felkiáltott.

-El akarja vinni Summert! Állítsátok meg!
Négy karó egyszerre indult meg felénk, de mielőtt bármelyik is eltalált volna minket, éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és Garreth magához szorít.
A szél az arcomba csapta a hajam, és Garreth egyre erősebben szorított. Aztán egyszer csak földet értünk.

Garreth elengedett, én pedig körülnéztem.

Valamilyen nyirkos helyiségben voltunk, a fal mellett polcok és régi dobozok.

-Hol vagyunk?

-A házunkban. Pontosabban az alagsorban. Hallgasd csak!

Elhallgattunk. A fejünk fölül tompa puffanások, kiáltozások és robbanások hallatszottak.

-Mi történik itt? - hebegtem, a legrosszabbtól tartva.

-Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy egy Anya terhes lett? Az az Anya az én anyám. Amikor nálunk jártál, még nem látszódott rajta, hogy állapotos, de megérezte, hogy halhatatlan vagy. Nem szólt róla senkinek, csak apának. Aztán, amikor Ben ezt megtudta, elhatározta, hogy a beavatásod után elkap és elhoz ide. Nekem egy szót sem szóltak a dologról, különben megöltem volna Bent, de ezt apád megtette. Most a vadászoknak az a céljuk, hogy megöljék anyámat, hogy a vámpírbébi ne születhessen meg, és te biztonságban legyél. - Garreth felsóhajtott, amikor egy újabb robbanástól némi vakolat pergett le a falról.

-Oké, de miért kell robbantgatni? - kérdeztem, és lesöpörtem a vállamról a vakolatot.

-Egyszerű: az az ősi hiedelem a fokhagymáról igaz, ideiglenesen elvesztjük a szaglóképességünket, ami azért zavaró, mivel nem érezzük a támadóink szagát, így pontatlanabbak leszünk, ha be kell határolni a támadás eredetét.

-Oké, ez már tényleg túlzás. Akkor azt mondd meg, miért nincs senki az alagsorban?

Garreth vállat vont.

-Hidd el, fogalmam sincs, pedig ez lenne az ésszerű megoldás, nem? Minden alagsorból vezetnek ki titkos alagutak...

-...kivéve a tietekből, ugye? Valahogy sejtettem.

Elhallgattunk, és a fentről leszűrődő zajokat hallgattuk. Még mindig nem tudtam elhinni ezt az egészet, pedig már sok mindent láttam. Ha Garreth anyja az a bizonyos Anya, akkor miért nem harcol odafönt a... "testvéréért"?

Megborzongtam.

-Miért nem vagy odafönt? - kérdeztem halkan, Garreth tekintetét kerülve.

Felszisszent, az ökle az alagsor falába fúródott.

-Mert szeretlek, nem bírod felfogni?! - csattant fel dühösen.

Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.

-Ha szeretsz, engedj el. A szüleim ott lehetnek, nekem pedig...

-Ó, kicsi Summer. Nem mész te sehová!