Másnap reggel Cole kivételesen hagyott aludni. Mire úgy ahogy magamhoz tértem, már dél körül járt az idő. Kitámolyogtam a konyhába, ahol Ron a reggeli maradékát melegítette meg.

-Jó reggelt, Emma! Cole elment be iratni téged a gimibe. Kérsz reggelit? Mármint, ha...

Bólintottam.

-Persze. Tudod, nem fontos rendes, emberi ételt ennünk, anélkül is... Khm, életben maradunk, de én már úgy hozzászoktam az ízekhez, hiányoznának, ha többet nem ennék - feleltem vigyorogva, lesöpörtem az egyik székről pár újságot, és leültem. Ron elém tett egy tányér rántottát és egy szelet kenyeret.

-Kérsz valamit inni?

-Nem, köszi. Szóval Cole be irat engem a gimibe? - kérdeztem, és törtem egy kicsit a kenyérből.

-Aha, aztán elmegy munkát keresni. Önfejű egy pasas, hiába ajánlottam fel, hogy segítek, de nem fogadta el - Ron a szemét forgatta.

-Nekem mondod...

Csendben megreggeliztem (vagy megebédeltem), aztán Ron tiltakozása ellenére is elmosogattam magam után, és elhatároztam, hogy szétnézek a városkában.

Hétköznap lévén, az utcák többé-kevésbé csendesek voltak. A gimnázium mellett elhaladva hallottam, ahogy a tanárok magyaráznak a diákoknak. A gimitől körülbelül 200 méterre észrevettem egy könyvesboltot, ahonnan Cole lépett ki, szatyrokkal alaposan felszerelkezve. Körbenéztem, hogy nem lát-e senki, aztán egy szempillantás alatt mellette termettem.

-Szia!

-Jó reggelt, Emma. Vagyis, inkább jó napot.

-Mit vettél? - kérdeztem.

-Iskolai cuccokat neked. Holnaptól az itteni gimibe fogsz járni.

-Király. Segítsek? - kérdeztem, és a táskák után nyúltam.

-Nem, kösz, elbírom.

Vállat vontam.

-Még nem megyek vissza Ronhoz, szétnézek a városban.

-Tőlem...

Cole körülnézett, hogy nincs-e a közelünkben senki, aztán egy szempillantás alatt eltűnt. Bezzeg, ha én csinálom ezt!

Lassan, emberi tempóban elindultam a városka széle felé, ahol az erdő kezdődött. Szeretem az erdőt. Szeretem azt a sok zöldet, a föld illatát, a madarak csiripelését. De ez az erdő más volt. A fák lombjai túl zöldek voltak, a törzsük túl száraz, és kizártnak tartottam, hogy ide bármilyen állat is betette volna a lábát. Mégis továbbmentem. Ahogy egyre beljebb értem, egy olyan érzés kezdett a hatalmába keríteni, amit már régóta nem éreztem.

Féltem.

A fenébe is, Emma, szedd össze magad! Neked aligha tudna ártani bárki vagy bármi is!

És akkor meghallottam.

A hangot, amelynek említésétől még most is a hideg kiráz. Az a vérfagyasztó sikoly, ami az erdő sötétjébe hasított... Mégse fordítottam hátat, és rohantam vissza Ronhoz. A lábaim a sikoly felé kezdtek vinni. Alig pár méter után megláttam.

Egy hamuszürke bőrű alak egy fiatal lányt kínzott. A lány egyik karja furcsa szögben állt, szerintem el volt törve. A ruhái véresek voltak, a haja borzos, az arca piszkos volt a földtől és a könnyeitől. Az alak szeme vörösen felizzott, mire a lány újra felsikoltott, és a földön kezdett fetrengeni.

-Hé!

A hangom félbeszakította a lány sikolyát. Az alak felém kapta a tekintetét, az arca grimaszba torzult.

Ha lett volna szívem, eszeveszetten dobogni kezdett volna, és valószínűleg ki is ugrott volna a helyéből a félelemtől.

-Hagyd békén!

Az alak felém indult.

Hogy az a...

Összpontosítani kezdtem, aztán éreztem, ahogy halványodni kezdek. Az alak átrepült rajtam, de utána rögtön a földre rogytam a hirtelen megcsapó gonoszságtól.

Levegő után kapkodva, a mellkasomat szorongatva próbáltam újra áttetszővé válni. Az alak a hátam mögött megállt. Éreztem a belőle áradó sötétséget, ami már sok volt. A mellkasom iszonyatosan fájt, a fejem majd' szétrobbant. Nem tudtam, mi ez a lény, de hogy iszonyatos fájdalmat képes okozni bárkinek, az biztos volt.

Aztán a fájdalom lassan eltűnt. Újra normális ütemben vettem a levegőt, és már csak a földön fekvő lány nyöszörgéseit lehetett hallani.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és a lány felé kezdtem indulni.

Nem tudtam, túl fogja-e élni. Amennyire óvatosan csak tudtam, a karjaimba vettem, és rohanni kezdtem Ron háza felé.

-Ki... vagy...

-Emma. Segíteni fogok neked, csak tarts ki! - feleltem, amikor láttam, hogy a szeme lassan kezd lecsukódni.

A ház előtt Cole várt. Láttam, hogy remeg a dühtől, de nem érdekelt. Berontottam mellette a házba, és a lányt az ágyamra tettem.

-Ron!

Ron, kezében az aznapi újsággal, a szobába sietett. Megpillantva a lányt, rögtön a telefonjához kapott, és a mentőket kezdte hívni.

-Emma, mi történt vele? - kérdezte.

-Valamilyen állat támadhatta meg, nem tudom biztosan...

-Beszélj hozzá, nehogy elájuljon! - utasított Cole, miközben elkezdte vizsgálgatni.

-Hé, hé, mindjárt jön a segítség. Hogy hívnak?

-R-Rachel...

-Rachel. Milyen szép név... Rachel, hogy kerültél az erdőbe?

Rachel felnyögött, amikor Cole óvatosan megtapogatta a fejét, hogy nem tört-e be a koponyája.

-Nem emlékszem... Sötét... - Rachel felsóhajtott, aztán behunyta a szemét.

-Nem, nem, nem! Ébredj fel, nem aludhatsz el! - kértem.

Nem telt bele öt perc, megérkezett a mentő, és elvitték Rachelt. Az egyik doktor megengedte, hogy vele menjek, mivel én találtam rá. Továbbra is tartottam magam ahhoz a verzióhoz, hogy megtámadta valamilyen vadállat; az igazságot még magamnak is féltem beismerni.

A kórházba érve rögtön a sürgősségire vitték, én pedig fel-alá járkálva vártam arra, hogy a doktor kijöjjön, és tudassa az állapotát.

-Te voltál az a kislány, aki megtalálta? - kérdezte az egyik nővér, én pedig bólintottam. -Nagyon bátor voltál - felelte mosolyogva. Próbáltam visszamosolyogni, de nem sikerült. Nem tudom, miért, de nagyon aggódtam Rachelért.

Végtelennek tűnő idő után egy orvos végre tájékoztatott az állapotáról.

-Nagy szerencséje volt, hogy megtaláltad. Sok vért vesztett, de túléli. A karja több helyen is eltört, több apróbb zúzódás is észrevehető a testén, de ezek ellenére is szinte biztosra vehető, hogy felépül. Ha megérkeztek a szülei, te is bemehetsz hozzá.

Nyeltem egyet, és bólintottam.

Most, hogy már tudtam, hogy meg gyógyulni, le tudtam ülni egy kicsit, hogy végiggondoljam az elmúlt másfél óra történéseit.

Mi volt az a lény? Honnan jött? És miért érintett így a belőle áradó gonoszság?

Rachel szülei - a mostani kétségbeesésük ellenére - nagyon kedves emberek voltak. Az édesanyja zokogva köszönte meg, hogy megmentettem a lánya életét, de nem engedtem, hogy megöleljenek.

A kórterembe lépve elfacsarodott a szívem. Rachel sápadtan feküdt a kórházi ágyon, és egy tucat cső hálózta be a testét. A karján hatalmas gipsz volt, és az arcán néhány sebtapasz fedte el a kisebb karcolásokat. Mrs. Wilson óvatosan megsimogatta a lánya arcát, mire Rachel lassan kinyitotta a szemét?

-Anyu? - motyogta, mire Mrs. Wilson újra sírni kezdett.

A kórterem sarkába húzódva figyeltem, ahogy Rachel szülei a lányuk körül sündörögnek. Megfordult a fejemben, hogy egy szó nélkül eltűnök, de aztán mégsem tettem.

-Hol van... Emma? - kérdezte reketden Rachel, mire felkaptam a fejem. Amint meglátott, elmosolyodott.

-Szia, Rachel - visszamosolyogtam, és közelebb mentem hozzá. Rachel szülei elmentek egy kávéért, így egyedül maradtunk a kórteremben.

-Hogy érzed magad? - kérdeztem, és leültem az egyik székre.

-Voltam már jobban is. Köszönöm, hogy megmentettél attól a... - Rachel felsóhajtott. -Ugye, ezt csak kitaláltad, hogy egy vadállat támadott meg? - kérdezte halkan.

Bólintottam.

-Mi volt az a lény, Rachel?

-Nem tudom. Arra sem emlékszem, hogy kerültem oda, mivel amióta csak az eszemet tudom, anyáék nem engedtek az erdőnek még a közelébe sem. Csak arra az elviselhetetlen fájdalomra emlékszem, és ahogy az arcomba lihegett, a vörös szemeire... - Rachel hangja elvékonyodott.

-Ssssh, már vége van - simítottam végig a homlokán.

Lehunyta a szemeit, de aztán újra kipattantak.

-Te hogy... Emlékszem, hogy átrepült rajtad! Hogy csináltad?

Felvontam a szemöldököm, tettetve a hülyét, de magamban szidtam az ostobaságomat. Rachel túl jó megfigyelő volt, még a sebesülései ellenére is.

-Miről beszélsz? - kérdeztem.

-Mi vagy te? - a hangja kicsit élesebb lett.

-Egy ember, Rachel. Szerintem a vérveszteség miatt képzelődtél.

Pár másodpercig még méregetett, aztán kisimult a homloka.

-Ne haragudj, csak...

-Tudom. Gondolom, a héten még bent fognak tartani, de holnaptól iskolatársak leszünk - mondtam vigyorogva, és imádkoztam, hogy sikerüljön elterelni a témát.

-Szuper! Hátha lesznek közös óráink! - Rachel elnyomott egy ásítást, én pedig végre észbe kaptam.

-Na, nem zavarlak tovább, pihenj. Ha gondolod, holnap benézhetek hozzád - feleltem mosolyogva.

Rachel bólintott.

-Köszönöm még egyszer, Emma - suttogta, aztán lehunyta a szemeit, és pár pillanat múlva már aludt is.

A kórteremből kilépve Rachel szüleit pillantottam meg, ahogy az egyik doktorral beszélgetnek. Nem akartam kihallgatni, hogy miről beszélgetnek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, elsiettem mellettük.

-Viszlát, Mr. és Mrs. Wilson!

-Emma, várj!

-Igen, Mr. Wilson?

-Csak szeretném megköszönni, hogy megmentetted Rachelt. Nagyon bátor vagy - felelte mosolyogva.

-Nincs mit köszönni, Mr. Wilson. Bárki megtette volna ezt a helyemben. Ha nem haragszik, most mennem kell, várnak otthon.

-Persze, menj csak. Köszönjük, Emma!

A kórház elé érve megláttam Cole-t, ahogy az egyik padon ücsörgött. Felsóhajtottam, odamentem a padhoz, és leültem mellé.

-Gyerünk, ne kímélj - kezdtem, és lélekben felkészültem a szidalmazásra, de Cole meg se mukkant. Felállt, és egy szó nélkül elindult. Pár másodpercig csak bámultam utána, aztán én is feltápászkodtam, és követtem őt.

Némán tettük meg az utat Ron házáig. Cole simán átsiklott az ajtón, én viszont a hagyományos módon jutottam be a házba. Ron a nappaliban, a fotelben ülve várt minket.

-Emma, végre! Hogy van a lány?

Mosolyt erőltetek az arcomra.

-Jól. Az orvosok szerint teljesen rendbe fog jönni. Köszönöm a segítséged, Ron - tettem hozzá.

-Semmiség.

Cole, akárcsak előző nap, egy szó nélkül feküdt le, de én nem bírtam tovább a némaságát. Belöktem az ajtót, lerántottam róla a takarót, és csípőre tett kézzel magasodtam fölé.

-Mondj valamit!

Cole felült, a szemembe nézett, és a szokottnál mélyebb hangon megszólalt.

-Holnap iskolába mész, és ha Rachel meggyógyul, akár akarja, akár nem, egész nap szem előtt fogod tartani.

-Mi? De miért?

Cole felsóhajtott.

-Rachel elméje túl gyenge. Tudod, mi az a morta? - Nemet intettem a fejemmel. - Egy gonosz szellem, aki emberekre vadászik. A legtöbben ellen tudnak állni az elméjükbe hatoló kísértésnek, de vannak olyanok, akik nem. Őket támadja meg a morta. Rachel elméje nem tudott ellenállni neki, ezért került az erdőbe, ahol a morta meg tudta volna ölni. Ezért érezted azt a fájdalmat, amikor a morta átrepült rajtad.

-Állj! Honnan tudsz te...

-Az most nem érdekes. Emma, te leszel Rachel védelmezője.