Másnap reggel egy hatalmas kővel a gyomromban ébredtem - persze, csak képletesen. Már régen leérettségiztem, és most is csak a látszat kedvéért íratott be Cole a gimibe, mégis eluralkodott rajtam az "első nap az új suliban" -feeling. Ostoba módon még a közül a három farmer és hat póló közül sem tudtam választani, ami a "ruhatáramat" képezte.

Egy falat se ment le a torkomon. Cole a nappaliban a fotelbe pakolta az iskolai cuccaimat. A könyveimet belegyömöszölte a táskámba, amit tökéletesen eltalált: egy olyan oldaltáska volt, ami kicsinek tűnik, de valójában minden kényelmesen belefér.

-Hm. Sziasztok, majd jövök! - kiáltottam el magam, és elmosolyodtam.

Tíz perc alatt a sulihoz értem. A parkolóban a legtöbb autó egy Volkswagen Bogár volt, néhány régi BMW, és csak egy csilivili, tűzpiros Audi.

-Odanézz, az új csaj! Meg kell mondani, nem rossz... - hallom meg körülbelül tíz méterre a hátam mögött. Hátrafordultam, és megláttam, ahogy öt srác támaszkodott egy kisbusznak, és vigyorogva engem bámultak. Szívesen Activityztem volna velük, és elmutogattam volna, mit gondolok az ilyen bunkókról, de nem tettem. Az évek során leszoktam erről.

Mintha mi sem történt volna, beléptem az épületbe, és elindultam megkeresni a titkárságot. Pár perccel később már az órarendemmel a kezemben próbáltam betájolni az első órám helyét.

-Szia! Új lány vagy, igaz?

Hátra fordultam, és egy alacsony, barna, tüsi hajú lányt pillantottam meg.

-Szia! Öhm, igen. Meg tudnád mondani, merre van Mr. Robinson terme?

A lány elmosolyodott.

-Persze, én is oda tartok. Melanie vagyok.

-Köszi, Melanie, én Emma.

-Nincs mit. Mikor költöztetek ide?

-Két napja. A... mostohabátyámmal.

-Hány éves a bátyád?

Ő valójában nem a bátyám, hanem egy 200 éves szellem.

-24.

-Mi van a szüleiddel?

Hogy az a...

-Öhm, külföldön vannak üzleti úton.

-Áh, értem.

Beléptünk az osztályterembe, ahol a többiek már mind elfoglalták a helyüket. Mindannyian megbámultak, de aztán nem tulajdonítottak különösebb figyelmet nekünk. Letettem a Mrs. Watsontól kapott papírt az tanári asztalra, aztán körbenéztem, hová is ülhetnék le. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy Melanie lefoglalta nekem a mellette lévő helyet.

-Köszi - ültem le mellé mosolyogva, és ledobtam a táskám a földre.

Mr. Robinson egy harmincas évei közepén járó tanár volt barna hajjal és elképesztően kék szemekkel és ha nem lett volna a tanárom, megkockáztattam volna azt is, hogy jóképűnek titulálom. Nem szerettem különösebben az irodalmat, de Mr. Robinson fantasztikus tanár volt.

Az óra végén odahívott magához, és a kezembe nyomta az olvasmánylistát.

-Remélem, jól fogod érezni itt magad, Emma - mondta mosolyogva.

Visszamosolyogtam.

-Köszönöm.

Nem volt ilyen szerencsém a többi tanárommal. Mr. Smith az ötvenes évei közepén járó, iszonyatosan szigorú tanár volt, Mrs. Smith a férjéhez naggggyon hasonló stílusban tartotta meg a matekórát. Az utolsó órára (tesi) azt hittem, szétrobban a fejem a feszültségtől, pedig már évek óta nem éreztem ilyet (Ó, és mint kiderült, a vezetéknevem McCartey).

-Szia, Emma!

-Melanie! Neked is tesid lesz? - kérdeztem, és reménykedve pillogtam rá, mire elnevette magát.

-Nem, én mára végeztem. Csak gondoltam, megnézem, mi a helyzet veled.

Kissé elszontyolodva válaszoltam.

-Semmi különös. Téged tanít Mr. vagy Mrs. Smith? - elfojtottam egy vihogást, és eszembe jutott az Angelina Jolie és Brad Pitt-féle film. Elképzeltem a tanáraimat, amint megpróbálják kinyírni a másikat, mire kipukkadt belőlem a nevetés.

-Mi olyan vicces? - krédezte Melanie.

-Se-semmi... Csak eszembe jutott... A Brad Pitt-es film... És...

Melanie elkerekedett szemekkel bámult rám, nyilván neki is bevillant a film néhány jelenete. Egy másodperccel később mindketten a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
Mire nagy nehezen lecsillapodtunk, alig maradt időm arra, hogy átöltözzek, még a becsengetés előtt. Melanie a könnyeit törölgetve elköszönt.

A tesióra borzalmas volt, nem is részletezném. Mikor vége lett, olyan gyorsan öltöztem át, amilyen gyorsan csak tudtam (persze, emberi tempóban), és fel sem pillantva kiviharzottam az öltözőből.

Félúton járhattam Ron háza felé, amikor...

-Aú!

-Hé!

Újabb hasznos információ birtokába jutottam: még a szellemek is a földre tudnak csüccsenni, ha nagy sebességgel összeütköznek egy emberrel.

-Jól vagy?

Felpillantottam. Egy helyes srác méregetett aggodalmas tekintettel. Barna haja kócosan meredt az égnek, barna szemei kíváncsian fürkésztek.

-Asszem... Bocsi, nem vettelek észre... - feleltem, és figyelembe sem véve a srác felém nyújtott kezét, felálltam.

-Minden oké? - kérdezte megint.

-Persze. Ööö, bocsi, de rohannom kell, szia!

Jesszusom!

Szinte futva tettem meg az út további részét, és végig az előbbi jelenet zakatolt a fejemben. Hogy lehettem ilyen béna?! Még szerencse, hogy nem lebegtem át rajta, akkor úgy kellett volna összekaparnom az utcán, a suliból hazaigyekvő diákok kíváncsi tekintete mellett.

Észre sem vettem, és már a szobánkban is voltam, ahol Cole az újságot bújta állás hírdetések után kutatva.

-Milyen volt a napod? - kérdezte, fel sem pillantva.

-Remek, bátyó - Az utolsó szót megnyomtam, és elvigyorodtam.

-Szóval, a bátyád vagyok?

-A mostohabátyám.

-Á, értem.

A táskámat bevágtam a sarokba, és lehuppantam az ágyra. Aztán eszembe jutott valami.

-Hogyhogy ma senki sem kérdezett Rachel balesetéről?

Cole vállat vont, de nem nézett a szemembe.

-Köszi - mondtam halkan. - Hm... Ha nem baj, bemegyek Rachelhez a kórházba.

-Rendben.

Vártam, hátha mond még valamit, de nem tette. Felsóhajtottam, aztán áttetszővé válva átmentem a falon, és a kórház felé kezdtem rohanni. Az erdőt messzire elkerülte, ezért valamelyest tovább tartott odaérnem. A recepciós pult mögött ülő nő kedvesen rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam, és elindultam Rachel szobája felé.

A szülei nem voltak ott vele, amit egy kicsit furcsálltam. Azt gondoltam, legalább az első két napban mellette lesznek, de nem így történt. A kórteremhez érve, az ajtón keresztül is hallottam Rachel kétségbeesett nyögéseit, aztán egy apró sikolyt.

Rosszat sejtve löktem be az ajtót. A morta nem volt ott, és észrevettem Rachel félelemtől nyirkos homlokát és hogy görcsösen markolta a lepedőt. Közelebb léptem hozzá, és végigsimítottam a homlokán.

-Cssss, Rachel, ébredj!

Rachel felsikoltott, aztán kinyitotta a szemét, és zihálva nézett körül a szobában.

-Em.... Emma... - Lehunyta a szemeit, és sírni kezdett.

-Cssss, minden rendben - csitítgattam, és a homlokát simogattam. A keze kinyúlt, és megszorította az enyémet.

-Emma... Ide fog jönni... El fog kapni...

-Csss, itt vagyok, Rachel, ne aggódj!

Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire valamelyest megnyugodott. Egy zsebkendővel letöröltem a könnyeit, aztán biztatóan rámosolyogtam.

-Jobb már?

Rachel bólintott, aztán szaggatottan felsóhajtott.

-Bocs, képzelem, most miket gondolhatsz rólam... - mondta rekedten.

-Töltsek egy kis vizet? - kérdeztem, és kiszabadítottam a kezem a szorításából. Rachel bólintott, én pedig az ágy melletti kis szekrénykéről elvettem egy poharat, és az ágy lábánál lévő ásványvizes üvegből töltöttem egy kicsit a poharába. Rachel apró kortyokban megitta a vizet, aztán elmosolyodott.

-Köszönöm, Emma. Na, mesélj, milyen volt a suli?

-Nincs mit. Öhm, elment. A Smith házaspár mindkét tagját kikaptam, úgyhogy...

-Uh, te szegény. Az irodalmat ki tanítja?

-Mr. Robinson - feleltem vigyorogva.

Rachel visszavigyorgott, de a vigyora grimaszba torzult, amikor a törött karjára támaszkodva próbált felülni.

-Hékás, áááácsi! - szóltam rá, mire visszahanyatlott az ágyra.

-Utálom ezt az ágyhoz kötöttséget... - morogta.

-Miről álmodtál, Rachel? - kérdeztem elkomorodva.

-Hagyjuk ezt, Emma. Nem akarok erről...

-Rachel!

Felsóhajtott, a keze újra a lepedőt markolta.

-Arról a... Szellemszerűségről. Az álmomban megfenyegetett, hogy elkap, és meg... Meg fog... A legrosszabb az volt, amikor úgy éreztem, mintha vonzódnék hozzá, és csak vele akarnék lenni, hogy meg tudjon...

A fogam összeszorítottam, a kezem ökölbe szorult. Ki kellett faggatnom Cole-t, hogyan lehet megölni azt a szörnyeteg, mielőtt Rachel még jobban megsebesülne.

-Rachel, ha bármikor szükséged van rám, hívj nyugodtan. Akár éjjel is. Nem fogom engedni, hogy bántson.

Rachel összeszűkült szemekkel nézett rám.

-Emma, megmentetted az életemet, de nem vagy hozzám őszinte. Mi vagy te?

Felsóhajtottam. Elmondjam neki? Tudtam, hogy Cole megöl, ha megtudja, hogy egy ember tud arról, mik vagyunk valójában. De ahogy Rachel szemeibe néztem... A feltétlen bizalmat láttam benne, és tudtam, hogy nem tudok tovább hazudni neki.

Rachel megfogta a kezem.

-Emma, úgy érzem, mintha évek óta ismernénk egymást. Negyvennyolc óra alatt közelebb kerültél hozzám, mint egész életem alatt bárki. Kérlek...

Nagy levegőt vettem, és mielőtt leállíthattam volna magam, a szavak kibuggyantak a számon.

-Szellem vagyok, Rachel.