Ezt a fejezetet annak a srácnak a szemszögéből írom, aki Emmába ütközött az utcán. Ez lesz az egyetlen fejezet, amelyet más szereplő szemszögéből írok.

4. fejezet

(Keith szemszöge)

-Nem rossz a csaj, mi? - Mike kaján vigyorral a képén figyelte az új lányt. A megjegyzés elég hangos volt ahhoz, hogy ő is meghallja. Hátrafordult, és megvetően végigmért minket. El kellett ismernem, tényleg jól nézett ki. Egy szimpla farmer és póló volt rajta, de enyhén hullámos sötétbarna haja és zöld szeme lágyított a külsején.

-Tudod, Mike, néha iszonyatosan bunkó tudsz lenni - mondta, mikor már hallótávolságon kívűlre került.

-Köszi, Keith, ezért imádsz - felelte vigyorogva, mire a szemeimet forgatva elindultam a szekrényem felé.

A folyosóra érve újra megpillantottam az új lányt. Éppen Melanie Watsonnal beszélgetett, aztán együtt elindultak a folyosó másik vége felé. A neonlámpák fényében nem lehetett nem észrevenni, hogy milyen sápadt a bőre.

Keith, elég!

-Áh, Keith!

-Joanna - nyögtem fel, és egy hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el a fejemet a szekrény ajtajába verni.

Joanna Thompson az egyik legidegesítőbb csaj a suliban. Amióta meglátott, hajt rám, sé nem egy kapcsolatomat tette tönkre a pletykáival. Olyan, akár egy pióca - mindenhová követ, és ha elkap, a véremet szívja. Persze, csak képletesen.

-Keith, drága, valami baj van az Audimmal - rebegteti a szempilláit. - Suli után át tudnál ugrani hozzánk, hogy megnézd! Tudom, hogy mennyire értesz a kocsikhoz...
Egy apró megjegyzés: tízszer futottam neki az autóvezetői vizsgának, mire sikerült átmennem, ebből gondolhatjátok, mennyire értek az autókhoz.

-Joanna, nem hiszem, hogy tudnék segíteni. Különben is, az apádnak autókereskedése van, seperc alatt megjavítják...

Amilyen gyorsan csak tudtam, kikapkodtam a könyveimet a szekrényből, becsaptam az ajtaját, és Mr. Smith terme felé vettem az irányt.

-Akkor suli után, Keith! - kiáltott utánam.

-Nem érek rá, bocs! - szóltam vissza, a folyosó végén jobbra fordultam, és mintha az életem múlna rajta, úgy rontottam be Mr. Smith termébe.

A nap nagy része eseménytelenül telt el. A "káros páros" (a Smith házaspár) egy rakat házi feladatot kiosztott, ráadásul Mr. Robinson is egy két oldalas házi dolgozatot kért Shakespeare Rómeó és Júliájáról. Ráadásul Joanna elől is bujkálnom kellett, ami, ismerjük el, nagyon szánalmas dolog volt. Az utolsó óra után olyan gyorsan viharzottam ki a teremből, amennyire gyorsan csak tudtam. Baj nélkül, illetve Joanna nélkül kijutottam az utcára, ahol végre lelassítottam.

A gondolataimba merülve ballagtam hazafelé, amikor sietős léptek zajára lettem figyelmes, és...

-Aú!

-Hé!

Sikerült talpon maradnom, de az új lány a földre csüccsent. A táskájából kiesett néhány lap, amit sietősen visszagyömöszöltem, aztán aggódva leguggoltam mellé.

-Jól vagy? - kérdeztem. Sápadt bőre csak úgy világított, és zöld szemei az én tekintetemet fürkészték.

-Asszem... Bocsi, nem vettelek észre...

Felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de ő egyedül tápászkodott fel.

-Minden oké? - kérdeztem újra, mire bólintott.

-Persze. Ööö, bocsi, de rohannom kell, szia!

Szapora léptekkel indult tovább, haja mögötte lobogott. Hosszasan néztem egyre távolodó alakja után, és újra lepergett előttem az a fél percnyi kis közjátékunk. Vajon miért ilyen sietős?

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot. Ugyan, miért érdekel engem, hogy mi dolga van?

-Anya, megjöttem!

Felmentem a szobámba, a táskámat bevágtam a sarokba, aztán visszamentem a konyhába. Anya éppen az ebédet melegítette meg, a bal vállával pedig a füléhez szorította a vezeték nélküli telefont. Felsóhajtottam, és kikapcsoltam a mikrót.

-Szia, Keith... Nem mondod? Te jó ég... És jobban van? ... Tényleg? ... Nagyon bátor kislány lehetett... Rendben, add át üdvözletem!

Egy hatalmas sóhajjal dobta a konyhapultra a telefont.

-Mi történt? - kérdeztem, és két tányért és evőeszközöket tettem az asztalra. Félretoltam anyát, hogy ki tudjam venni a mikróból a pörköltet, amit ebédre csinált. Anya Európából, Magyarországról költözött át Amerikába, így ha anya főz, a legtöbbször magyar kaják kerülnek az asztalra, "enyhül a honvágya".

-Ne izgasd fel magad, Keith. Tudod, Rachel...

-Rachel Wilson? - kérdeztem, és szedtem magamnak egy adagot.

-Igen. Szóval... - Anya idegesen felkacagott. - A szülei sem értik, miért, de tegnap az erdőben kószált...

-Miiii?!? - A falatot félrenyeltem, és köhögni kezdtem.

-Hadd fejezzem be! Szóval, az erdőben kószált, amikor egy vadállat megtámadta. Aztán egy lány, egy bizonyos Emma megmentette. Most kórházban van...

-Hogy lehetett olyan ostoba, hogy bement az erdőbe? - Dühösen egy darab húsba döftem a villámat.

-A szülei sem értik.

Az ebéd alatt az agyam végig az előbb hallottakon kattogott. Rachellel nagyon jó barátok voltunk már az óvoda óta, szinte úgy tekintetem rá, mintha a kishúgom lenne, ezért különösen felhúzott, hogy az erdőben kószált.

Íratlan szabály volt a városban: az erdőbe senki, semmilyen esetben sem tehette be a lábát. Nagyapám szerint ez már évtizedek óta így van, és akik mégis megszegték a szabályt, azok többé nem tértek vissza.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy mi lett volna, ha az az Emma nem találja meg Rachelt, és nem segít rajta.

-Azt hiszem, meglátogatom - szólaltam meg, és beraktam a tányéromat a mosogatógépbe. Anya bólintott.

-Rendben. Elviszed a kocsit?

Bólintottam, mire anya a zsebéből előhalászta a kulcsát, és odaadta nekem.

-Köszi. Majd jövök, ja, és finom volt a kaja!

Mint a legtöbb embernek a városban, nekünk is egy Volskwagen Bogarunk volt. Nem volt valami gyors autó, de én szerettem. Körülbelül 20 percig tartott, amíg eldöcögtem a kórházig. Akartam vinni valamit Rachelnek, de a pénztárcám - természetesen - a hátizsákomban pihent.

-Elnézést, hol találom Rachel Wilson kórtermét? - kérdeztem a recepció mögött ülő nőt.

-Az első emeleten, jobbra az ötödik ajtó.

-Köszönöm.

Rachel kórterméhez érve hallottam, hogy valaki már bent van. A hang ismerősnek tűnt, és pár pillanat után be is ugrott a tulajdonosa: az a lány volt, akinek nekimentem suli után.

-Emma, úgy érzem, mintha évek óta ismernénk egymást. Negyvennyolc óra alatt közelebb kerültél hozzám, mint egész életem alatt bárki. Kérlek... - Rachel hangja... Mintha könyörgő lett volna. Az ajtó túloldaláról is hallottam, hogy Emma nagyot sóhajt, aztán olyasvalamit mondott, amire nem számítottam:
-Szellem vagyok, Rachel.

Hátrahőköltem. Mi ütött ebbe a lányba?! Beverte a fejét, vagy mi a fene?!

Nagy levegőt vettem, aztán, mint aki épp most ért ide, egy vigyorral a képemen belöktem az ajtót.

-Szia, Rachel!

Emma ijedten fordult hátra, a szemében egy pillanatra mintha ijedtséget véltem volna felfedezni, de aztán átvette a helyét a felismerés.

-Áh, szia, Keith! - Rachel mosolya nem volt igazán őszinte, és riadt tekintettel figyelte Emmát. - Emma, ő itt Keith Hamilton.

-Hali - köszönt, és kíváncsi tekintettel fürkészett. Nyilván azt próbálta kideríteni, mióta ácsoroghattam az ajtó előtt.

-Szia - biccentettem.

Emma hirtelen felállt, és elköszönt Racheltől.

-Szia, Rachel, holnap jövök... - De nem fejezte be a mondatot, mintha Rachel engedélyére várna.

-Rendben. Vigyázz magadra!

Rachel elkapta Emma kezét, és megszorította. Emma elmosolyodott, és mintha a szájával egy "Köszönöm"-öt formált volna. Rachel bólintott, Emma pedig elment. Megfordult a fejemben, hogy utánamegyek, és felajánlom, hogy hazaviszem (és útközben kifaggatom erről a szellemes dologról), de mégse tetem, hiszen alig ismertem.

-Hogy vagy? - kérdeztem Rachelt, mire elmosolyodott.

-Megmaradok.

-Nem akarok bunkó lenni, de mi a fenét kerestél te az erdőben?

Rachel vállat vont.

-Nem emlékszem semmire, csak arra, amikor Emma megtalált, és elüldözte azt a... vadállatot - A tekintetét mereven előre szegezte, és ebből tudtam, hogy nem hajlandó több mindent elárulni.

-Bátor volt.

-Hm?

-Emma.

-Igen, ha ő nincs, most nem lennék itt. Na, tedd magad hasznossá, és segíts valami kényelmesebb helyzetbe tornászni magam...

Körülbelül egy háromnegyed órát voltam Rachelnél. Minden apró kis semmiséget megbeszéltünk, de most valahogy nem volt olyan, mint régen. Rachel gondolatai szerintem az "Emma szellem, most mi a fenét csináljak" dolog körül forgott, és be kell vallanom, az enyémek is. Aztán megjöttek Rachel szülei, én pedig már nem akartam tovább zavarni, ezért eljöttem.

Amikor bezártam a garázsajtót, akkor láttam meg Emmát valami férfi társaságában. Amikor közelebb értek, láttam, hogy az illető Ron az, aki a város szélén lakott egyedül. Anélkül is tudtam, hogy nem Ron rokona, hogy megkérdeztem volna - szinte sütött róluk, hogy nem családtagok.

-... Cole meg fog ölni, ha érted, hogy hogy értem... - dörmögte Ron, és átvette a másik kezébe a bevásárlószatyrot.

-Tudom - Emma felsóhajtott. Az ő kezében is egy bevásárlószatyor volt.

Mielőtt leállíthattam volna magam, kiléptem a járdára eléjük. Emma döbbenten lépett hátra, Ron pedig elvigyorodott.

-Nocsak, Keith Hamilton. Hogy vagy?

-Köszi, Ron, megvagyok. Öhm... Ha nem baj, beszélhetnék Emmával?

Ron vállat vont, és elvette a lánytól a táskát, és fütyörészve továbbment. Emma keresztbe fonta a karjait a mellkasán.

-Nos, mit szeretnél kérdezni?

-Mennyire ütötted be a fejed, amikor délután elestél? - kérdeztem vigyorogva.

Emma szeme összeszűkült.

-Nem vertem be a fejem, oké? - csattant fel, és elindult Ron után.

-Hé, várj már! - kaptam el a kezét, de rögtön el is engedtem.

A bőre hihetetlenül puha volt, mégis jéghideg és vékony. Döbbenten meredtem rá.

-Szóval igaz?

-Mi?

-Szellem vagy?

Láttam, hogy felment benne a pumpa, és imádkozni kezdtem, hogy ha mégis szellem, ne legyen semmi spéci képessége, amitől nekem annyi.

-Menj a fenébe, Keith Hamilton - A hangja hűvös volt, és remegett a dühtől. Nem nagyon érdekelte, hogy ki látja még rajtam kívül, de egy szempillantás alatt eltűnt.

Ennyi kellett nekem ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Emma valóban szellem. Félnem kellett volna tőle, undorodni, de mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan érzés fogott el, amikor eltűnt. Mintha elvették volna a kedvenc játékomat, és soha többet nem láthatnám.

Ez őrültség, Keith. Emma egy szellem, és ki tudja, mire képes. Mégis, a legszívesebben...