Amikor hazaértem a kórházból, Cole nem volt otthon, ezért csak Ronnak meséltem el, ami Rachelnél történt.

-...Cole meg fog ölni, már ha érted, hogy hogy értem... - dörmögte, és átvette a másik kezébe az egyik bevásárlószatyrot.

Furcsa volt Ronnal vásárolni. Az ember nem nézné ki belőle, de pontos listát készített azokról a dolgokról, amikre szükség volt, ÉS nem is hagyta el a papírdarabkát. Amikor még ember voltam, a családommal a nagybevásárlás kész tortúra volt. Anya mindig elhagyta a cetlijét, apa öt perc után elvonult újságot olvasni, a nővérem pedig nem volt hajlandó elmozdulni a sminkrészlegtől.

Felsóhajtottam, amikor eszembe jutottak ezek az emlékek. Hiányzott a családom, természetesen, de az évek alatt megtanultam kezelni ezt az érzést.

-Tudom...

Ekkor, mintha csak a semmiből tűnt volna elő, Rachel barátja, Keith Hamilton lépett elénk. A meglepetéstől hátraléptem egyet, míg Ron csak elvigyorodott.

-Nocsak, Keith Hamilton! Hogy vagy?

-Köszi, Ron, megvagyok. Öhm... Nem lenne baj, ha beszélnék Emmával? - kérdezte, és rám nézett.

Ron egy szó nélkül kivette a kezemből a táskát, és fütyörészve elindult haza. Döbbenten néztem utána: mégis, mi a fenét művel?!?

Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon, próbáltam nyugodtan tűnni, noha belül úgy éreztem magam, mint egy kitörni készülő vulkán. Reménykedtem benne, hogy nem hallotta meg, hogy szellem vagyok, de most már tudtam, hogy tudja.

-Nos, mit szeretnél kérdezni? - Magam is meglepődtem azon, milyen barátságtalan a hangom.

-Mennyire ütötted be a fejed, amikor délután elestél? - kérdezte vigyorogva.

Összeszűkült a szemem. Szóval azt hiszi, csak tréfáltam. Nem tudom, miért húztam fel magam ennyire, de a legszívesebben megütöttem volna.

-Nem vertem be a fejem, oké? - csattantam fel, és Ron után indultam.

-Hé, várj már! - nyúlt utánam, és éreztem, hogy megragadja a csuklóm, de rögtön el is engedte. Elkerekedett szemekkel nézett rám.

-Szóval igaz?

-Mi?

-Szellem vagy?

Kész. Ennyi volt. A vulkán fortyogva kitört bennem, és már nem tudtam leállítani magam. Láttam rajta, hogy egy kicsit be van gyulladva.

-Menj a fenébe, Keith Hamilton - A hangom hűvös volt, és remegett a dühtől. Azt hiszi, csak tréfáltam, most meg... Argh, elegem van!

Körül se néztem, még csak nem is érdekelt, hogy meglátnak-e. Ron verandájára gondoltam, éreztem azt az ismerős bizsergést, és már ott is álltam. Ugyanazzal a lendülettel belöktem az ajtót, és beviharzottam a szobánkba.

-Hé, mi történt... - kezdte Ron, de csak bevágtam az ajtót, és az ágyra vetettem magam.

A szellemek nem sírnak, de most jól jött volna egy kiadós bőgés. Az a pontpontpont Hamilton azt hiszi talán, hogy én magam választottam ezt az "életmódot"?!? El sem tudja képzelni, hányszor megbántam azt a pillanatot, amikor meggondolatlanul, a dühtől elvakultam léptem ki az útra, amikor...

Az emlékek megállíthatatlanul törtek elő az elmémből, akár egy megáradt folyó.

Dühösen vágtam be magam mögött a bejárati ajtót, nem törödve anyám hangjával, aki kért, hogy menjek vissza. Azt sem tudtam, merre megyek, csak el akartam tűnni. Se nem láttam, se nem hallottam, amikor leléptem a járdáról.

Minden olyan gyorsan történt. Egy kamion dudájának a harsogása, fékcsikorgás, a sikolyom, aztán sötétség.

Amikor magamhoz tértem, egy ravatalozóban feküdtem. De nem voltam egyedül.

-Jó reggelt, Csipkerózsika.

Oldalra néztem, és akkor pillantottam meg először Cole-t. Csupa feketébe volt öltözve, és természetellenesen fehér volt a bőre.

-Bocs, de ismerjük egymást? - kérdeztem.

-Mondhatjuk.

Amikor felültem, furcsa hiányérzetem támadt. Leszálltam az emelvényről, és amikor hátrafordultam, majd' összeestem a megdöbbenéstől.

A testem ott feküdt a ravatalozó asztalán. Az arcom tele volt zúzódásokkal, a karjaim és a lábaim furcsán álltak.

-Mi... Mi történt? - hebegtem, és hátrálni kezdtem. Ez valami rossz vicc!

-Meghaltál, de én visszahoztalak.

-Tessék? - fordultam Cole felé.

-Szellem vagy, Emma.

-Az emberek... Mi történt? - lépett be Cole a szobába, és döbbent tekintettel méregetett. Régóta nem látott ennyire kiborulni.

-Cole... Én... - kezdtem, de belém folytotta a szót.

-Mit csináltál, Emma?

A várt dühroham helyett Cole csak hümmögött.

-Mondj már valamit! Ordíts, vagy valami, de ez a hümmögés az agyamra megy! - követeltem, és hozzávágtam egy párnát, de az könnyedén átrepült rajta, és a szoba sarkában landolt.

-Előbb-utóbb úgyis rájött volna...

-Mi van?!? - Az állam a földet seperte. Semmi letolás, órákig tartó kioktatás, és elutasító némaság?

Cole vállat vont.

-Szereztem munkát.

-Wow. És milyen munkát?

-William Thompson autókereskedésében fogok dolgozni.

Kis híján elnevettem magam.

-Mennyit értesz te az autókhoz?

-Nem vagyok olyan őskövület, mint hiszed - felelte, és elvigyorodott.

-Oké, ez a nap ennél furább már nem is lehetne - feleltem, és megráztam a fejem. -Azt hiszem, korán lefekszem.

-Tőlem. Ja, milyen volt az első napod a suliban?

-Beszívtál, vagy mi? - kérdeztem, és felvontam a szemöldököm.

-Tessék?

-Semmi. Eltelt. Megismerkedtem egy helyes csajjal, Melanie-nak hívják. Suli után pedig meglátogattam Rachelt.

Cole bólintott.

-Remek.

Pár percig még kíváncsian méregettem, aztán vállat vontam, és kimentem a konyhába. Ron az aznap vásárolt mirelit pizzát vette ki a sütőből. Mennyei illata volt.

-Mmmm, ez isteni! - mondtam vigyorogva, aztán eszembe jutott, milyen goromba voltam Ronnal. -Öhm, Ron... Az előbbiért... Bocsánatot szeretnék kérni...

Ron biccentett.

-Oké, semmi baj. Gondolom, Cole nem eszik...

-Eltaláltad - Elővettem két tányért az egyik szekrényből és néhány evőeszközt az egyik fiókból. Megterítettem, aztán leültünk vacsorázni.

Másnap reggel Cole már elment... dolgozni, mire felébredtem. Ront sem találtam otthon, viszont vett nekem néhány fahéjas tekercset és csinált egy adag kakaót reggelire. Elmosolyodtam, amikor megéreztem, hogy az étel még meleg. Ezt majd valahogyan meg kell köszönnöm neki, gondoltam, és - mivel már erősen késésben voltam, és a tegnapi után eszemben sem volt csak úgy előbukkanni a sulinál - gyorsan bekapkodtam a kaját. A szokásos farmer-póló összeállítást választottam, de amikor a tükörbe néztem, elhatároztam, hogy abból a pár dollárból, amennyim megmaradt (körülbelül $50) veszek néhány kiegészítőt. Felkaptam a táskámat, és rohanni kezdtem a sulihoz, hogy időben beérjek.

Amikor lefékeztem a sarkon, megláttam Keith Hamiltont és egy haverját, amint a kapu előtt ácsorogtak, és eszembe jutott a tegnapi kis szóváltásunk. Arra gondoltam, nem ártana bocsánatot kérnem a kirohanásomért, de aztán meggondoltam magam. Nem fogok a haverja előtt bocsánatot kérni!

Nagy levegőt vettem, és igyekeztem elslisszolni mellettük, de Keith szeme olyan volt, mint a sasé.

-Hé, Emma! - kapta el megint a karom, de ezúttal nem engedte el. -Beszélhetnénk? - A hangja furcsán csengett.

A haverja felé pillantott, aki vigyorogva bólintott, aztán bement a suli épületébe.

-Most meg mi van? - kérdeztem, és a szemeimet forgattam. Eltekintettem attól a ténytől, hogy még mindig a karomat fogta.

-Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt - felelte, és mélyen a szemembe nézett. A fenébe, miért néz ki ennyire jól?!?

-Valójában... Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért felkaptam a vizet... - motyogtam, még mindig a szemeibe bámulva.

Keith elmosolyodott.

-Mit szólnál hozzá, ha...

-Keith!

Egy nagyon szőke csaj libegett felénk. Valami veszettül szűk farmer volt rajta, egy piros dzseki, és alatta egy mélyen dekoltált póló. A tűsarkú csizmát még nem is említettem.

-Joanna... - nyögött fel Keith.

A Joannának nevezett lány gúnyosan mért végig, aztán a tekintete megállapodott a karomon, amit Keith még mindig fogott. Keith követte a pillantását, aztán közelebb húzott magához.

Mi a...

-Ki a kis barátnőd?

-Joanna, ő itt Emma. Emma, Joanna.

-Helló - feleltem, és ugyanolyan gúnyosan mértem végig, mint ő engem.

-Aha. Keith, hol voltál tegnap? Vártalak, hogy megnézd az Audimat... - csiripelte. Miért is nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy övé a csillivilli kicsi kocsi?

-Dolgom volt, már mondtam.

-Hát, nagy kár, most apám BMW-jével kellett jönnöm... - forgatta a szemeit a csaj, és egy csillogó fekete autó felé intett a fejével.

-Pech. Nos, nekünk mennünk kell, szia, Joanna - köszönt el Keith, és húzni kezdett a bejárat felé. Joanna összeszűkült szemekkel nézett utánunk, de aztán megvonta a vállát, hátradobta szőke haját, és visszabillegett az autójához.

-Szóval, ki is ez a Joanna? - kérdeztem Keithtől. Végre elengedte a karom, és most a szekrénye ajtajának támasztotta a homlokát. Szerintem nem sok választotta el attól, hogy hozzá is verje.

-Hagyjuk ezt most... - nyögött fel, aztán beletúrt a hajába, és rám nézett. -Hol is tartottunk?

-Kölcsönösen bocsánatot kértünk a másiktól.

-Áh, igen. Szóval, azt akartam kérdezni, nincs-e kedved eljönni velem... Mondjuk, meginni egy kávét, vagy...

Felvontam a szemöldököm, és kényszerítettem magam, hogy ne vigyorodjak el.

-Persze, miért is ne?

-Mit szólnál, ha ma mennénk?

Megráztam a fejem.

-Ma Rachelhez kell bemennem.

-Mehetünk együtt is. Suli után.

-Tőlem... Ha nem zavar...

Keith elmosolyodott.

-Dehogy zavar.

Mire sikerült elszakítanom a tekintetem az övétől, és végignéztem a folyosón, döbbenten vettem észre, hogy már teljesen üres, és csak mi ketten álldogálunk ott.

-Szerintem mennünk kéne... - nyögtem ki, és Mr. Robinson terme felé vettem az irányt. Keith is megszaporázta a lépteit, de szerintem nem is arra volt órája.

-Akkor suli után érted megyek Ronhoz, oké? - kérdezte, és megállt a terem előtt.

-Oké - szóltam vissza a vállam felett, és berontottam az órára.

-... és csak így simán lekoptatta Joannát? - kérdezte Melanie, amikor vége lett az első órának, és vége kiszedhette belőlem, hogy miért is késtem majd' 15 percet.

-Igen - feleltem, és vállat vontam. A suli utáni kávézást persze kihagytam a történetből.

-Wow! - Melanie vigyorogva pakolgatta a könyveit a szekrényébe. -Szerintem tetszel neki...

-Ja, peeersze... - forgattam a szemeimet. - Egy Keith-kaliberű srácnak olyan csajok valók, mint az a Joanna...

-Mindig is jó megérzésem volt ahhoz, hogy megtudjam, mikor és ki beszél rólam. Melanie... - biccentett felénk Joanna. Most két udvarhölgye is vele volt, akik hasonló stílusban öltözködtek, és a hajuk is hasonlított Joannáéra. - Emma, beszélhetnénk egy percre? - kérdezte mézesmázos hangon. Visszanéztem Melanie-ra, aki biztatóan mosolygott. Biccentettem, és követtem Joannát az egyik üres terembe.

-Nos, Emma... - kezdte, és felült a tanári asztalra. A lábát keresztbe vetve kezdte vizsgálgatni manikűrözött körmeit. - Láttam, hogy Keith Hamilton... Nos, beszélt veled.

-Sok van még hátra? Tudod, órám lesz... - vágtam közbe. Joanna lecsusszant az asztalról, és közelebb lépett hozzám. A szeme összeszűkült.

-Felejtsd el Keith-t, értve vagyok? Ő az én pasim!
Kis híja volt, hogy nem nevettem el magam, de Joanna tekintetéből ítélve simán nekem ugrohatott volna, és akkor a titkomnak annyi.

-Nem láttam rajta a billogodat, Jo - Valahogy tudtam, hogy egy ilyen kis szöszi utálja, ha becézgetik. Vagy a teljes nevén szólítod, vagy sehogy.

-Ne nevezz Jo-nak - sziszegte, és megbökte a mellkasomat, hátradobta a haját, aztán kilibegett a teremből.

Még pár másodpercig bámultam a levegőbe, aztán én is kisiettem a teremből. Melanie nem kérdezett semmit, nyilván látta Joannát kivágtatni a teremből.

-Ééééés... Neked tetszik? - kérdezte vigyorogva, amikor a biosz terem elé értünk.

Vállat vontam.

-Számít? - kérdeztem, de Melanie válaszát félbeszakította a csengő.

Aznap már nem találkoztam újra Melanie-val. Valamilyen határidős munkájához kellett anyagot gyűjtenie, de a folyosón eltátogott egy "Sok sikert!"et. Keith-t sem láttam, nyilván Joanna ráakaszkodott, és előle menekült. Elmosolyodtam ezen, becsaptam a szekrényem ajtaját, aztán elindultam haza. Sem Ron, sem Cole nem voltak otthon. Gyorsan csináltam magamnak egy sajtos szendvicset, és leültem a nappaliban olvasni. Nem lett volna sok értelme átöltözni, nem sokat változtatott volna a külsőmön.

Körülbelül 30 perc telhetett el, amikor meghallottam egy autót leparkolni a ház előtt. Kinéztem az ablakon, és megláttam Keith fekete Volkswagen Bogarát. Mielőtt bekopoghatott volna, már az ajtót zártam vissza.

-Wow! Ez gyors volt - jegyezte meg mosolyogva, amikor beültem mellé az autóba.

-A... Khm, mellékhatás - vontam vállat, és bekötöttem a biztonsági övet.

-Előbb menjünk Rachelhez, vagy előbb...

-Rachel - vágtam rá. Rengeteg mindent kell megbeszélnünk, és most, hogy már Keith is tudja, két legyet üthetek egy csapásra.

-Oké.

Csendben telt el az a 20 perc, amíg beértünk a kórházba, de nem az a kínos csend. Az első pár percben rettegtem attól, hogy Keith kérdezősködni fog, de nem tette. Amikor leparkolt a kórház előtt, rám mosolygott.

-Nos, megérkeztünk. Kinyitnám neked az ajtót, de mire a te oldaladra érnénk, már ki is szálnál...

-Úúúúh, öreg csontjaim... - nyögtem fel, amikor a kilincs felé nyúltam. Keith vigyorogva kerülte meg a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót.

-Köszönöm, gyermekem... - feleltem rekedtes hangon, mire kitört belőlünk a nevetés. Keith most nem rántotta el a kezét, mint az első alkalommal.

Hirtelen mindketten elkomolyodtunk, és csak néztük a másikat. Keith keze kellemes meleg volt, ellentétben az én jéghideg bőrömmel.

-Szét fog fagyni a kezed... - morogtam, és kihúztam a kezem az övéből. Bezártam az ajtót, és a kórház lépcsője felé vettem az irányt. Hallottam, hogy Keith követ, de nem szólt semmit.

A recepciós pult mögött ülő nő mosolyogva köszönt nekünk, és nem kérdezte meg, hogy hová megyünk - nyilván sejtette, hogy Rachel barátai vagyunk.

Kopogtattam a kórterem ajtaján, aztán Keith-szel együtt beléptünk. Rachel a tévét nézte, de amikor meglátott bennünket, kikapcsolta.

-Áh, sziasztok! - köszönt mosolyogva, aztán felém nyújtotta a karjait, hogy öleljem meg. A legszívesebben sírva fakadtam volna. Rachelnél megértőbb embert még sosem láttam - kivéve talán Keith-t.

-Szia. Hogy vagy? - kérdeztem, és leültem az egyik székre. Keith velem szemben ült le.

-Megvagyok, köszi. Mi újság veletek? - jártatta kettőnk között a szemét.

Egyszerre vontunk vállat Keith-szel.

-Semmi.

Csend. Na, ez már a kínos fajtából való volt.

Felsóhajtottam.

-Nos, azt hiszem, tartozom nektek némi magyarázattal...