*: Visszaolvasva ezt a fejezetet, a megjelölt rész nyálasnak tűnt (legalábbis nekem), de nem volt kedvem átírni, ezért így maradt. Ha nem bírod a csöpögős részeket, jobb, ha átugrod a következő néhány bekezdést... ^^ - Cherry

6. fejezet

-... és bármit megehetünk vagy ihatunk, nem folyik keresztül rajtunk. Persze, a nagyon öreg szellemek nem esznek, de én például minden nap reggelizek, ebédelek és vacsorázok. Szilárd testet is tudunk ölteni, némelyek - akárcsak én - ritkán válnak áttetszővé. Keményen kell összpontosítani, és a "fiatalabb" szellemeknek ez még nehéz.

Keith és Rachel csak bámultak rám. Nem rohantak ki visítozva a kórteremből, ahogy vártam.

Keith felsóhajtott.

-Nekem egyáltalán nem számít, szellem vagy-e vagy sem - mondta mosolyogva.

Rachel bólintott.

-Aki megmentette az életemet, az nem lehet rossz szellem, vagy ember.

Elmosolyodtam, és ismét rámtört a sírhatnék.

-Köszönöm, hogy megértetek... - nyögtem ki nagy nehezen, mire Rachel megszorította a kezem.

-Nincs mit, Emma.

Felsóhajtottam, és legszívesebben mindkettőjüket megöleltem volna, de valamiért nem mertem. Egyelőre elég volt nekik ezt az információt megemészteni.

A "Nagy Vallomás" után körülbelül 20 perccel megérkeztek Rachel szülei, és nem akartunk zavarni, ezért Keith és én leléptünk. Rachel a lelkünkre kötötte, hogy holnap is látogassuk meg - mintha nem tudná, hogy az ígérgetés ellenére is mennénk magunktól.

-Nos, ez nem is volt olyan rossz - mondta Keith, és beindította a Bogarat.

-Mi?

-Hát, ez a szellemes dolog.

-Be kell vallanom, arra számítottam, hogy sikítva fogtok kimenekülni a kórteremből...

Keith felnevetett, aztán kitolatott a parkolóból.

A kórháztól nem messze, az egyik kis mellékutcában találtunk egy csendes kis kávézót. Keith kapucsínót kért, én csak egy forró csokit. Nem nagyon volt kedvem a koffeinhez. A kávézó hátsó részén lévő asztalhoz ültünk, ahol nem nagyon zavart senki.

-Megkérdezhetem, hogy mióta vagy...

-...szellem? Hat éve. Elütött egy kamion, de Cole szellemként hozott vissza.

Magam sem tudom, miért, de úgy éreztem, megbízhatok Keithben, senkinek sem fogja továbbadni a titkomat, és őszintén beszélhetek vele.

Keith hümmögött.

-Hm... Ki az a Cole?

Elvigyorodtam.

-A "mostohabátyám".

Keith bólintott, aztán kavargatni kezdte a kapucsínóját.

-Mennyire a mostohabátyád?

Nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés.

-Semennyire. Néha rendes, néha nagyon szemét, és az utóbbi a gyakoribb. Megpróbáltam már boldogulni nélküle, de nem sikerült - vállat vontam, és kortyoltam a forró csokimból.

-Értem. Szóval semmi komoly.

-Semmi komoly - ismételtem.

Keith elmosolyodott.

-Ennek örülök.

Megint felnevettem, és most Keith is velem nevetett.

-Még valamit szeretnék megkérdezni. Rachelt nem egy vadállat támadta meg, igaz?

Megráztam a fejem.

-Éreztél valaha bármilyen késztetést arra, hogy bemenj az erdőbe? - kérdeztem, és kicsit előredőltem a széken.

Keith szeme elkerekedett.

-Tizenkét éves lehettem, amikor nagyon be akartam menni az erdőbe, de nem tudtam, hogy miért. Aztán idejében észbe kaptam, és hátat fordítottam. Miért?

Felsóhajtottam.

-Azt a késztetést egy morta miatt érezhetted. A morta egy gonosz szellem, aki emberekre vadászik. A legtöbb ember elméje elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, de vannak olyanok, akik nem tudnak. Őket támadja meg a morta.

Keith csodálkozva meredt rám.

-Eszerint Rachel elméje nem tudott ellenállni, és ezért ment be az erdőbe, hogy a... morta vacsorája legyen?

-Igen.

Megint eszembe jutott az a fájdalom, amit az erdőben éreztem, és akaratlanul is összerándultam.

-Szóval ezért nem megy senki az erdőbe...

-Valószínűleg.

-Megölted a mortát? - kérdezte Keith.

Megráztam a fejem.

-Az is csoda, hogy egyáltalán élünk. Tudod, amikor felhívtam magamra a figyelmet, akkor... Áttetszővé váltam, és a morta nem tudott megtámadni fizikailag, de ahogy átrepült rajtam... Iszonyatos fájdalmat éreztem a belőle áradó gyűlölet miatt.

A kezem önkéntelenül is a mellkasomra csúszott, és megmarkoltam a pulóveremet.

Keith előrenyúlt az asztalon, lefejtette az ujjaimat a csészéről, és megszorította a kezem. Felnéztem, és a düh és a féltés különös keverékét láttam a szemeiben.

-Elcsépeltnek fog hangzani, de sajnálom, hogy ezt át kellett élned.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, de aztán éreztem, hogy Keith bőre már nem jólesően meleg, hanem az enyémhez hasonlóan jéghideg. Elhúztam a kezem, és felsóhajtottam.

-Szerintem rendelj egy forró teát, hogy átmelegedjen a kezed.

Keith felnevetett.

-Nem számít, hogy mennyire hideg a bőröd, Emma. Nekem nem.

A Keith-szel való kávézás utáni három hét remekül telt el. Rachelt kiengedték a kórházból, és kiderült, hogy két óra kivételével (matek és biosz) az összes óránk közös. Noha Joanna még mindig Keith-re "vadászott", ő rendszeresen lekoptatta. A szüneteket végig dumáltuk, és Melanie-val is szorosabb lett a barátságom. Ha mindhárman ráértünk, egyszerre látogattuk meg Rachelt, és jókat nevettünk, vagy éppen egy mozis estét tartottunk. Ha egyedül voltunk Rachellel, folyton arról kérdezgetett, hogy mi a helyzet velem meg Keith-szel.

-Mi lenne? Semmi, barátok vagyunk - vontam meg ilyenkor a vállam.

-Szerintem tetszel neki - felelte vigyorogva Rachel, és csak a törött karja miatt nem vágtam hozzá egy párnát.

Azért én sem voltam teljesen vak: Keith kedves gesztusai, hogy véletlenül hozzám ért, vagy hogy hazakísért suli után nem kerülték el a figyelmemet, de nem tudtam elképzelni kettőnket egy párként. Könyörgöm, egy szellem és egy ember? Én tulajdonképpen halott vagyok, jesszusom!

Cole szorgalmasan bejárt dolgozni, hogy aztán este dühöngve jöjjön haza, de sosem panaszkodott. Olyan volt, mintha tényleg a mostohabátyám lenne: megkérdezte, mi volt a suliban, tudta a barátaim és a tanáraim nevét, noha személyesen nem találkozott velük. Hat év után először kaptam tőle zsebpénzt, és egyszer vett nekem egy nyakláncot is, amitől majd' szívinfarktust kaptam (nem volt ronda a lánc, csak furcsálltam ezt az ajándékot Cole-tól).

-Csak egy kis apróság... - motyogta, és az ágyra ejtette a kis tasakot, amiben a nyaklánc volt.

Egy vékonyka kis ezüstláncon egy szintén ezüst négylevelű lóhere alakú medál volt, és a medál közepén egy aprócska zöld kő.

-A lóhere elűzi a rossz szellemeket... - mondta, és tudtam, hogy a mortára gondol.

-Köszönöm... - hebegtem, és a legszívesebben megöleltem volna.

Rachel óta egy embert sem támadott meg a morta; Cole szerint elment. De az erdő még mindig sötét és ijesztő volt. Hiába kerestem mindenhol információkat, sehol, egy könyvben vagy az interneten sem találtam semmit a mortáról. Az egyetlen dolog, ami többé-kevésbé biztos volt, hogy a mortát távol tartja vagy a lóhere, vagy a medálban lévő kő - ami nagyon is igazinak tűnt, nem valami olcsó utánzatnak.

-Cole-nak mi a véleménye a dologról? - kérdezte Keith, és leült a házuk előtti lépcsőre.

-Szerinte elment - feleltem, és akaratlanul is az erdő irányába néztem.

-Hm. Szerintem igaza van. Senki sem tűnt el a városból.

-Sosem lehet tudni...

Felsóhajtottam, és felálltam a lépcsőről.

-Ideje mennem.

Keith is felállt.

-Hazakísérlek.

Bólintottam, aztán elindultunk Ron háza felé. A városban áramszünet volt, az utcai lámpák sötétek voltak, csak a Hold nyújtott valamiféle fényt. Némán baktattunk egymás mellett. A gondolataim ismét a morta körül forogtak, amikor észrevettem, hogy már Ron háza előtt állunk. Cole már végzett a munkával, de még nem volt otthon, Ron pedig elment az egyik közeli városba alkatrészekért a motorjához.

Az ajtó előtt megtorpantam, és szembefordultam Keith-szel.

-Nem örülök, hogy egyedül mész vissza - nyögtem ki, pedig már máskor is sétált haza egyedül a sötétben - igaz, akkor égtek az utcai lámpák.

Keith hangján hallatszódott, hogy mosolyog.

-Nagyfiú vagyok, Emma.

-Tudom, csak... Mindegy, hagyjuk - Megráztam a fejem, és kinyitottam az ajtót. - Jó éjszakát, Keith...

Akárcsak az első alkalommal, most is megragadta a karom, és visszafordított maga felé. November lévén már kabát volt rajtam, de még így is érezhette a hideget a kabáton keresztül szivárogni. A sötétség ellenére is láttam, hogy a tekintete az enyémbe fúródik. Aztán az arca közelíteni kezdett az enyémhez.

-Keith, én... - suttogtam, de a számra tette az ujjait, két kezébe fogta az arcom, és megcsókolt.

Az ajkai szinte forróak voltak az én hideg bőrömhöz képest. Éreztem, hogy megborzong egy picit, de nem hagyta abba a csókot. Végigsimítottam az arcán, és visszacsókoltam. A keze az arcomról a derekamra csúszott, és közelebb húzott magához.

Egy pár pillanat múlva kibontakoztam az öleléséből, mire kérdőn nézett rám. Az ajkai teljesen hidegek voltak.

-Keith, ez így nem jó. Halálra fogsz fagyni miattam...

-Emma, már megmondtam: engem nem...

Ledermedtem, amikor a háta mögött megpillantottam Joannát. A szőke haja szinte világított a Hold fényében. Ahogy felénk fordult, a tekintete üveges volt. A csizmája hangosan kopogott, aztán felfogtam, hogy merre is megy.

-Az erdő felé.. - suttogtam rémülten.

-Tessék?

-Joanna! A morta elkapta! - kiáltottam, és Keith mellett átbújva lerohantam az útra, és megpróbáltam a lehetetlent: megállítani Joannát.

-Joanna, térj magadhoz! - ráztam meg a vállainál fogva, de csak félrelökött, és továbbment az erdő felé. Keith is megpróbálta megállítani, de legnagyobb elképedésemre Joanna szeme vörösen felizzott, és eltaszította Keith-t.

Joanna egyre közelebb ért az erdőhöz, és akkor megpillantottam.

A morta hamuszürke bőre szinte izzott, akárcsak vörös szeme. Amikor meglátott, az arca gonosz vigyorba torzult. Begörbített ujjakkal Joanna felé intett, aki szaladni kezdett felé. Amikor elé ért, letérdelt előtte. A morta megragadta a nyakát, mire elmúlt Joanna kábultsága, és sikítani kezdett. A morta elkezdte befelé vonszolni az erdőbe a rúgkapáló, zokogó Joannát.

-Keith, keresd meg Cole-t! - kiáltottam, és a morta után kezdtem rohanni.

Gyorsabb volt, mint én, alig tudtam követni őket. Joanna sikolyai egyre halkabbak lettek, és hirtelen nem tudtam beazonosítani, hogy merről is hallom őket. Felmordultam, és még gyorsabb tempóra kapcsoltam.

Aztán megláttam őket.

Joanna, akárcsak Rachel a földön kuporgott, és a morta fölötte állt. Amikor megérezte, hogy ott vagyok, felém fordult, és felröhögött. A hangjától, akár csak néhány héttel korábban, ismét elöntött a rettegés, de megpróbáltam elhessegetni magamtól ezt az érzést. A morta lassan felém kezdett el lépkedni.

-Áh, itt a kis barátnőm - A hangja rekedt volt, és mintha egy régi rádióból szólt volna.

-Nem vagyok a barátnőd. Hagyd békén Joannát!

-Szóval Joannának hívják? - A morta visszanézett a lányra, aki négykézláb mászva próbált elmenekülni. Egy szempillantás alatt előtte termett, és belerúgott a karjába, mire az reccsent egyet. Joanna felsikoltott, és újra a földre rogyott.

-Te... - A hirtelen fellángoló haragtól a morta felé kezdtem rohanni, aki nevetve tért ki előlem, elgáncsolt, aztán a hajamat megragadva felrántott a földről. Észrevehette a nyakamban az ezüst láncomat, mert egy hirtelen mozdulattal letépte.

-Tudod, a lóhere tényleg távol tart minket, de csak ha közvetlenül érintjük meg, akkor árt nekünk.Ez a szánalmas kis medál... Épp, mint egy tűszúrás.

A mortából áradó sötétség ismét beterített. A mellkasom iszonyatosan fájt, a fejem majd' szétrobbant, alig kaptam levegőt. A morta felröhögött, és a szabad kezével letépte a kabátomat, aztán a pulcsim kivágásánál a fedetlen mellkasomra tette a kezét, mire felsikoltottam.

A bőröm sisteregni kezdett, és a fájdalom most már elviselhetetlenné vált. Újra felsikoltottam, amikor a keze a vállamat markolta meg a pulóverem alatt. Aztán hirtelen a földre estem.

-Hm... Egy kis előétel a főfogás előtt... Nyami... - suttogta a fülembe.

Behunytam a szemem, és vártam. Tudtam, hogy úgysincs már elég erőm ahhoz, hogy megvédjem magam, felesleges lett volna próbálkoznom. A fejem lüktetett, a levegő alig jutott be a tüdőmbe.

De nem történt semmi.

Felnéztem, és megláttam Cole-t, aki előttem állt támadóállásban, a morta pedig az egyik fára felkenődve.

-Keith, vidd innen Emmát és a másik lányt - sziszegte. A morta hirtelen felpattant, és Joanna felé ugrott. Cole nem volt elég gyors, a morta beleharapott Joanna lábába, mire a lány felsikított, aztán eszméletlenül terült el a földön.

*Cole káromkodott, és egyre erősebben kezdte verni a mortát. Éreztem, ahogy Keith gyengéden a karjaiba vesz, és egy távolabb lévő fa törzsének dönt. Felnéztem rá, és az aggódás és a harag egyvelegét láttam a szemeiben. Levette a kabátját és a pulcsiját; a kabátot rám terítette, a pulcsit a fejem alá hajtogatta. Aztán végigsimított az arcomon.

-Jól vagy? - kérdezte.

-Lehetnék rosszabbul is... - suttogtam rekedten, és hátradöntöttem a fejem. Keith megpuszilta a homlokom, aztán visszament Joannáért. A lányt Keith a földre fektette, és a sálját tűrte a feje alá, aztán leült mellém, és átkarolt. Amikor a keze hozzáért a vállamhoz, felszisszentem. Óvatosan félrehúzta a pulcsit, és felmordult. Nem tudom, hogy nézhetett ki a seb, de nem is érdekelt. A fejemet a vállára hajtottam, és kissé remegő kezekkel összébb húztam magamon a dzsekit.

-Soha többé ne csinálj ilyet, oké? - suttogtam.

-Mit?

-Ha csak te jöttél volna, nem tudtalak volna megvédeni. Fogadok, hogy nem szóltál Cole-nak, hanem meghallotta Joanna sikolyait.

-Eltaláltad.

-Hülye.*

Legszívesebben ordítottam volna vele a meggondolatlansága miatt, de nem tettem. Hallottam, ahogy Cole és a morta összecsapnak, aztán hirtelen csend lett. Joanna mozdulatlanul feküdt a földön, de legalább lélegzett.

Keith felállt, hogy megnézze, mi történt. Nagyjából összeszedtem az erőmet, habár még kissé szédelegve, de kibotorkáltam Keith mellé.

Cole a földön térdelt, de a morta sehol sem volt. Keith és én odasiettünk hozzá.

-Cole, jól vagy? - kérdeztem, és leguggoltam mellé.

Bólintott, aztán a tekintete a mellkasomra siklott, és felmordult.

-Jól vagyok - mondtam gyorsan, aztán a tekintetem a földet kezdte el pásztázni, amikor eszembe jutott, hogy tépte ki a nyakamból a nyakláncomat.

-Emma, miért nem vártál meg?

-Lehet, hogy megölte volna Joannát - feleltem, aztán észrevettem valami csillogót a fűben. - Aha, végre megv...

A hangom elfulladt, amikor közelebb léptem. A nyakláncomból csak egy kis ezüst csomó-szerűség maradt, és valószínűleg a medálom is erre a sorsra jutott.

-Emma, mennünk kell. Joannát megharapta a morta, és a te sebedet is kezelni kell... - Cole az ép vállamnál fogva finoman elhúzott. Felvette Joannát a földről, aztán felém fordult.

-Van elég erőd hozzá, hogy...

Meg se vártam, hogy befejezze a mondatot, megfogtam Keith kezét, aztán koncentrálni kezdtem. Hallottam, hogy Keith felszisszen, amikor megérezte azt a kis rántást, ami a... Nos, jobb szót nem tudok rá, a teleportálással jár, aztán egy pillanat múlva már Ron háza előtt álltunk. Az érkezés nem úgy sikerült, ahogy akartam, elvesztettem az egyensúlyom, de Keith elkapott. Akkor vettem észre, hogy csak egy szál pólóban van.

-Ha megfázol vagy valami, még ráadásként meg is verlek - forgattam a szememet, és levettem a kabátját. Keith felnevetett.

-Bekísérhetlek?

-Persze - szólalt meg Cole a verandáról, berúgta az ajtót, és bevitte Joannát a házba.

-Mivan?! - csúszott ki a számon, mire Keith megint elnevette magát.

-Úgy látszik, Cole áldását adta rá. Na, gyere...

Ron és Cole Joanna mellett álltak, aki az ágyamon feküdt. Akár megharapta a morta, akár nem, ez után a perszóna után holtbiztos (hehe...), hogy fertőtleníteni fogok. Nem fogom egész éjszaka a Chanel parfümjét szaglászni.

-Ez már a második eset, Cole! Szokássá fog válni a vadállatámadásos emberek idehurcolása?

-Fogd be, Ron. Nem egy vadállat támadta meg, te is tudod.

Ron a szemeit forgatta, aztán előkapta a mobilját, hogy hívja a mentőket. Cole leintette, aztán feltolta Joanna nadrágjának a szárát. A látvány nem volt valami kellemes.

A morta harapásának a nyoma szürke volt, és elég erősen vérzett. Cole letépte a nadrágszárat, és elszorította a sebet, hogy ne terjedjen tovább a méreg.

-Emma, emlékszel még arra a kis üvegcsére, amihez nem engedtem, hogy hozzáérj?

-Ami a zsákodban van? Persze, de...

-Add ide, légy szíves.

Cole zsákja után nyúltam, és rövid keresgélés után megtaláltam a kis zöld fiolát. Akárhányszor megkérdeztem Cole-tól, hogy mire való, csak rám mordult, és eldugta a zsákját.

Szóval tudott a mortáról...

Levettem a fiola tetejét, mire borzalmas szag csapta meg az orromat.

-Jesszus, mi ez? - nyögtem fel, és Cole-nak adtam az üvegcsét.

-Ellenméreg - Cole intett Ronnak, mire Ron lefogta joanna két karját, Cole pedig az ép lábát. A szabad kezével a sebre öntötte a zöld folyadékot, és gyorsan lefogta azt a lábát is. A zöld trutymó lassan beszivárgott a sebbe, mire az sisteregni és füstölni kezdett. Joanna felsikoltott, és megpróbálta magát kitépni a két férfi szorításából, de erősen fogták, nem tudott kiszabadulni. A kezem Keith keze után tapogatózott, és amikor megtaláltam, megszorítottam. Azon csodálkoztam, hogy nem került még sokkos állapotba az eseményektől.

Joanna nagy nehezen lecsillapodott, de még nem tért magához. Cole felvette a földről az üres üvegcsét, visszatette a tetejét, aztán bedobta a zsákjába.

-Rendbe fog jönni? - kérdezte Keith.

-Nem teljesen. A harapásnyom eltűnik, de a bőre szürke marad, és ha meghal, nagy a valószínűsége annak, hogy mortaként vissza fog térni. Emma, most te jössz.

-Ha van még olyan löttyöd, és rám akarod önteni... - kezdtem, de Cole félbeszakított.

-Emma, ez csak egy szimpla égési seb. A morta érintése a jó szellemek számára olyan, mintha egy izzó fémdarabot nyomnának a bőrödhöz, de ártalmatlan. Ha borogatod, elmúlik. Idővel.

Ron behozott két csomag mirelit zöldséget. Félrehúztam a pulóverem a sebekről, mire Keith és Cole egyszerre szisszent fel.

-Srácok, ne legyetek már ennyire nyámnyilák... - sziszegtem. A hideg jól esett a bőrömnek, de valamiért fájt is egy kicsit.

A mirelit zöldség hamar felolvadt. Ron visszatette mindkét csomagot a mélyhűtőbe (miután leöblítette őket), aztán Cole hazatessékelte Keitht. Vonakodva bár, de végül mégis elment. A mellettem fekvő Joannára néztem, aztán Cole-ra.

-Most mi a fenét csináljunk?