Soha nem gondoltam, hogy egyszer megtörténik velem.

Csak reménykedtem.

Most kint ülök a szakadó esőben kapucni nélkül, és nem érdekel, mit gondolnak a szomszédok! Nézem a várost, ahová lassan két hete érkeztem. Vágyaim helyszínét, Londont. Hallgattam az eső kopogását az ajtón, néztem a rohanó hétköznapi öltönyös figurákat, és úsztam a boldogságban. Imádom az egészet! Nem érdekel semmi, és mióta betettem a lábam, ebbe a fenenagy városba, minden nap eljárom az örömtáncomat, és ujjongva ordibálom, hogy: LONDON MEGÉRKEZTEM!!!
Eddig csak a berendezkedésre jutott időm, körülötte járt az eszem. Végülis, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy anya végül eleresztett. Több hónapig tartó könyörgés után, de elengedett. Kicsi lánya világot lát, egyedül. 19 éves "kicsi" lánya. Az mondjuk nem igaz, hogy csak a bútorozásra gondoltam. Persze falfestés közben is ott volt a zene, fel is került a falamra a
 *Music is my life felirat. És ez teljesen igaz, úgy érzem. A zene szerelmese lettem. Nem tudok meglenni úgy egy nap, hogy meg ne nyikkanjak.

Persze, sokkal jobb lenne, ha itt lenne velem valaki, aki megvigasztal, ha szomorú vagyok, vagy társaság hiányom van, vagy csak egyszerűen üldögélni az esőben, mint most. Oké, ha anya lenne itt, tutira nem engedné, hogy itt üljek, de akkor is. Vagy egy barátnő, esetleg egy ismerős...De mire való az új hely, ha nem ismerkedésre.

De nem akartam lerontani a hangulatomat. Megszoktam a borús Angliát, de nem hangolt le. Hozzászoktam, megismerkedtem a szomszédokkal, és felfedeztem az Örök Eső Városát.
Így, ezen gondolkozva, eszembe jutott más is. A tervem, amit hónapok óta szerettem volna megtenni. Úgy döntöttem nekivágok a szakadó esőben a városnak, és kapucni, esernyő nélkül, gitárt a vállamra kapva elindultam. Rengetegen néztek rám, ki tudtam olvasni a tekintetükből, mennyire nem tartanak normálisnak. De nem érdekeltek. Csak a boldogságomra tudtam figyelni! A St. James park volt a kitűzött cél. Ebben az időszakban, elég forgalmas hely volt. És nekem erre volt szükségem. Leültem egy közeli padra, elővettem a gitáromat, és Miley Cyrus Climb című dalát kezdtem énekelni. Élveztem, hogy egyre több ember közeledik felém, arcukon mosoly- amit eddig ritkán láttam. Egyre inkább belelendültem, és élveztem. Úsztam az emberek tekintetében, az arcukban, éreztem megváltozott hangulatukat. Tényleg jól gondoltam...a zene alapvetően megváltoztatja az embereket. Ha csak egy kis időre is, de megnyitja a szíveket, előkerülnek a mélyen elrejtett angyalok, eggyé válnak a zenével. A muzsika, mindenki szívében előhozza az angyalt, látni a szemekben a ragyogást, esetleges érzelmeket. Érzelgősen hangzik, de ezt tapasztaltam eddig. A dallam megváltozott, és átvettem egy gyorsabb ritmust. Egy új dalba kezdtem bele, amikor megláttam egy öltönyös férfit, aki épp felém tartott...mosolygott, ahogy a legtöbb ember a környezetemben de...ő más volt...megdobbant a szívem...vajon egy lemezcég vezetője? Állást ajánl? Ilyen naiv reményekkel vártam, hogy oda érjen mellém.

De egy hangos csattanás! És egy fa kidőlt majdnem közvetlen mellettem.

Zihálva ültem fel az ágyamban. Vihar volt, de nem ott, ahol lennie kellett volna. Akkor döbbentem rá, hogy még mindig abban a világszéli kisvárosban vagyok, ahol eddig éltem.

Elszomorodtam.

De meg is döbbentem: Ilyen sok hónapot álmodtam néhány óra alatt? Az egész csak egy gyönyörű álom volt. De ekkor egy kis hang a fejemben megcsillantotta a remény szikráját.
A buzgómócsing énem úgy döntött, megvalósítja az Álmot.
Mosolyogva aludtam el, hiszen akkor már éreztem mi fog történni, anélkül, hogy bárki- bármit is tudott volna.

*A zene az életem