A dőlt betűs dolgok Leellah emlékei
(szerk.)
 

Milyen jó érzés, feküdni a csillagos ég alatt, és bámulni őket.

Szépnek is lehetne nevezni, sőt boldogságot is érezhetnék, de felhőtlent nem tudok. Egy éve „szimulálom” az életem, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam. De hiába tettetem, nem tudok felhőtlenül nevetni, szívvel-lélekkel vitázni mint azelőtt. Minden megváltozott, pont egy éve. Örültem annak a néhány hónapnak, hogy Yoh-ék befogadtak, és barátok lettünk. Lennyvel még annál is több... Szép idők.. 

-Mi az Len, felcsaptál szobapincérnek, hogy a csajszi körül legyeskedsz?-suttogta az előbb említett jégember.

-Meee...nj innen..nem a...a....a...akarok hideget!-dadogtam az egészet.

-Te mit csináltál vele???- még a sötétben is ordításnak hangzott.

-Maradj már csöndbe, tuskó! Lejöttem inni, ő meg itt vacogott, mint aki jégcsapot szopogatott. Totál lázas, mert délután ez a kis liba felüléseket csinált, és nem pihente ki az előtte lévő kalandját. Hozz neki takarót, meg csinálj jeget!

Majdnem így kezdődött az egész.. sőt..tényleg így kezdődött. Sok mindent átéltük, és megismertem az Ő belső énjét is, akit igazán takargat. Miután felszakadt a sebem.. 

-Szeretlek Lenny..-motyogtam-szeretlek.

-Én is szeretlek, de maradj itt!- a könnyei hűsítették lángoló arcomat, de ekkor éreztem valamit a számon. Az ő ajkait? Vagy ez már a totális kábaság? Nem volt időm gondolkozni, mert helyébe tért az öntudatlanság. 

Itt tört ki belőle az ember. Itt hallottam tőle olyan szavakat, amikre vágytam, még ha kábán is. Utána
minden titkos perc, érintés, mozdulat, izgalmas volt. Úgy tűnt a többieknek tényleg nem tűnt fel
semmi. Legalábbis nem kezdtek el mindenféle sokatmondó pillantásokat vetni ránk. Vagy csak ismerték
Len természetét, és jobbnak látták, ha nem húznak vele ujjat. Annyira összeszoktunk, hogy egymáshoz
igazodtunk, talán még a másik szokásait is átvettük. 

-Milyen gáz lehet, a szüleivel együtt fürödni. Ugye Len?-kérdezte Trey.- Len?

A feje előrebillent.

-Mi van? Ébren vagyok!

-Leellah olyan szótlan ma, nem gondoljátok srácok?-kezdte Rio.- valami baj van? Miért nem válaszolsz? LEELLAH!!!

-MI??? Bomba? Hol? Ébren vagyok!!

-Mit csináltatok az éjszaka?-Kékhaj kajánul vigyorgott..

-Próbáltál már magad mellett aludni? Nagyon horkolsz! Egész éjszaka fenn voltam!- ordítottuk Lennel kórusban.

-Fejezd ezt be!

-Te fejezd be!

-Ne utánozz engem!- ez volt aztán a szinkron! És mindketten „sértődötten” elfordultunk. Persze élveztük 

Dobbie faluban, egy hosszú éjszaka után, ki ne aludt volna el az asztalnál? Az emléktől nevetnem kéne, de nem megy. Amíg nagyjából kiismertem Lennyt, sok idő telt el. Elolvastuk a Sámán kódexet, és rejtett erőm is megmutatkozott. Nem igazán kellett használnom- gyógyító lettem-, mert alig sérültek meg. De amikor a Tao család csapott össze, és nem engedte, hogy segítsünk neki, szerzett néhány sebet. Tele volt karcolásokkal. A szobában elláttam, borogattam, jóleső érzés volt gondját viselni, mint egyszerűen elmulasztani a heget. 

-JUNE! Hagyjál békén! Ne borogass engem!- ellenkezett a „beteg” a vizeskendő ellen, még csukott szemmel.

-Sss!! Én vagyok az! Akkor hagyjalak itt? Ha ezt akarod...- és szomorú arccal indultam volna az ajtó felé..

-Dehogyis! Gyere ide!- maga mellé húzott, és megcsókolt...

-Figyelj, nagyon jól esik meg minden... de úgy hallom a többiek nagyon sutyorognak, és be akarnak jönni. Úgyhogy, nagyon össze kéne vesznünk, nem gondolod?

-Rendben... Hagyjál engem békén! Nem kell nekem borogatás, tűnj el innen!- ordította rögtön az arcomba.

-Nem bírod elviselni, ha valaki csak kedves akar veled lenni?? Nah, tudod, mikor adok neked borogatást! Szenvedj vele te! Hagyjál békén!-vigyorogva robogtam az ajtó felé, de még időben átváltottam a dühös nézésemre, és még visszanézve, az arcába vágtam a rongyot.- Nesze!

Amikor kiviharzottam, a többiek döbbenten néztek rám.

-Öhm,mi történt?-kérdezte óvatosan Rio.

-Kérdezd tőle!És egy nagy lendülettel becsaptam az ajtót, és otthagytam őket. Látóhatáron kívül a szám a fülemig ért, annyira imádtam ezeket a mű vitákat. 

Érdekes volt a Sámán meccs alatt egyedüli lányként a hármas csapatban lenni. Hol Len dühkitöréseit kellett elviselnem, máskor Trey hülyeségeit, végül pedig amikor összevesztek egymással. És mindig én voltam a bíró.... Egyszer történt az, hogy elszabadult a pokol, mert valaki azt szuggerálta Lenny fejében, hogy az „Én hibám..” 

Soha nem láttam még így. A szeme nem volt tiszta, de dühhel telt, és mindennek nekiesett a fegyverével. Világosan látszott, hogy az életünk veszélyben van. Felaprította az asztalt, a székeket, nem mozgatható, és mozgó dolognak is. Ebbe mi tartoztunk bele. A megnyugtató beszéd most látszott, hogy nem válna be, így megpróbáltam lefogni, de nem tűnt fel neki, hogy akadályozom. Nekiesett Treynek, és nagyon kicsin múlott, hogy le nem fejezte. Tüsihajú kedvencemnek leesett, hogy az útjába állok, és nekem esett. Ha nem fogja le időben, nekem kampec. De eszembe jutott valami.

–Trey!-kiáltottam.- tartsd fel, amennyire csak lehet!

–Öhm..persze

A múltkor Faust könyvében láttam valamit az agresszív emberek lecsillapításáról. A címére nem is, de hogy jó vastag volt, arra emlékszek. Ennyire gyorsan még életemben nem rohantam, de így is úgy éreztem, egy csiga le tudna hagyni. Szenvedtem a lassúságomtól, és attól, hogy lehet nem érek vissza időben. Yoh-ék ajtaján nem kopogtam, csak berontottam. A szemem sarkából még láttam, hogy döbbenten fogják fel, ki is lehetek, de nem foglalkoztam velük, hanem rögtön megrohamoztam a Temetőmágust.

-Faust, kell az a könyv, amit a múltkor olvastam!

-Persze, de mi ez a nagy sietség?

-Most nem érek rá elmondani, add ide kérlek!- ezeket a szavakat már igazán ordítottam. A szőke hajú csávó látva felindultságomat a kezembe nyomta az enciklopédiát. Nagy volt, súlyos, de én azon aggódtam út közben ki tudom-e keresni, ami kell. Ismét rohantam, Yoh még intett, még azt is hallottam, hogy:

-Szia, Lee....

És ajtócsapódás. Futottam, ahogy lábam bírta, de közben elég nehéz volt lapozni. Épp időben értem a házhoz, ugyanis Len pont akkor gondolt arra, hogy talán kinyírja a barátját. Trey csukott számmal várta a halálát, mikor eszembe jutott a gyógymód. Kékhajú barátunk már csak azt látta, hogy Lenny feje a földön koppan. Döbbenten nézett hol rám, hol a fekvő egyénre.

-Te... mit csináltál?

-Az most mellékes! Menj, feküdj le, itt maradok. Majd alkalmazom a praktikát, ha valami gond lenne.

-Ooké... Jó éjt..

Lefogtam kedvesem kezét, és elhelyezkedtem mellkasán. Ezután a nyugtató alvás következett.

Arra ébredtem , hogy érdekesen mozog alattam fekvőhelyem.. időbe telt, mire rájöttem min, vagyis kin fekszek.

-De fáj a fejem...- motyogta az a személy, akin az éjszakát töltöttem.-Mit keresel te rajtam? Hol van Trey? Mi történt? Mi ez a csatatér? Minden kiesett....

-Csak nyugi, Trey a külső szobában alszik, vagyis aludt, és most jön! -pattantam fel.

-Nah..jó reggelt..- egy Kék fej kukucskált be az ajtón.- Minden oké?

-Már miért lenne valami baj?

-Te nem emlékszel semmire?-és rábökött a felkászálódó srácra.

-Nem, miért?

-Öhm...-kezdte Trey köntörfalazva-hát..kis híján nyakamat szegted, és Leellah leállított. Tényleg, hogy is?- sokat mondóan rám nézett.

Karba tett kezeim tanulmányoztam..

-Faust könyvében találtam gyógymódot.

-MII??? TE RÁM OLVASTÁL VALAMIT??????-üvöltötte Len a képembe..olyan érzésem támadt, hogy ez nem színjáték..

-Komolyan?És pontosan mit tettél vele?-kérdezte Trey röhögve?

-Egyszerű.- mondtam váll megvonva. -Leütöttem vele.

A két fiú döbbent arcát látva, nekem támadt nevethetnékem. 

Mennyi mindenen mentünk keresztül. Olyan dolgokat éltem át, amire soha nem gondoltam. És olyan dolgok is történtek velem, amire nem vágytam, hogy történjen. 

Most fogtam fel igazán, amit láttam. Egy ezüst nyílvessző célba vett valakit. És ez a valaki nem más volt, mint akit annyira szerettem. A nyíl elindult, csak úgy szelte a levegőt.

-Len, vigyázz!!!!!-ordítottam, és még sikerült időben elrántani. Őt megvédtem, de éreztem, amint valami hegyes fúródik a vállamba- Au, a francba ..-szitkozódtam magamban. Egy határozott mozdulattal kirántottam. Megmentettem döbbenten nézett rám, de valamit láthatott, és maga mögé szorított. Ahhoz elég volt, hogy elrántson a nyíl útjából. De nem a legjobb irányba lépett, így befúródott a szívébe az éles tárgy. A földre rogyott, megmarkolta a végét, és kirántotta magából.

-NEE!!!!! LEN!!!!

Amilyen gyorsan csak tudtam, elvittem az események középpontjából. A többiek nem tudtak mit szólni, amint kétségbeesve viszem a barátjukat.

-Te hülye! Miért védtél meg? ÉS minek rántottad ki a szívedből azt a szart? Valamit megsérthettél vele! Nekem kellett volna!...-és eleredtek a könnyeim, amik lassan hófehér arcára hullottak..

–Ne sírj...de nem akartam, hogy bajod essen..- mondta nehezen. Nem tájékoztattam, hogy érzem, most fúródik a hátamba valami kemény, éles.. legalább tíz. De túlélem

–Figyelj, meg foglak gyógyítani! Hallassz! Figyelj rám!- de addigra elvesztette az eszméletét, és nem sikerült tudatnom vele, mi fog történni, ha túl nagy adagban gyógyítom. Elfelejti azt, aki meggyógyította minimum öt évre, esetleg mindörökre.

Nekikezdtem a folyamatnak, hiszen elég sok időt, és energiát, valamint furiyoukut is elvesz. Legalább tíz perce csináltam, amikor elfogyott az erőm.

–Furiyoukura van szükségem!!!- kiáltottam a többieknek. Egy emberként rohantak hozzám, hisz én voltam a gyógyír, hogy visszakapják barátjukat. Éreztem, ahogy az energia szétáramlik bennem, és lassan túltelített leszek, de nem törődtem vele, hogy kínoz a fájdalom a hátamban, hogy lassan megfulladok ettől a rengeteg erőtől, nem számított. Csak az előttem fekvő fiúra koncentráltam, akinek az élete az én kezemben volt. Pár perc múlva, hallottam szíve dobogását, és hogy lélegezni kezd. Felült, és rám nézett. A szeme ürességet tükrözött, de amint ránézett Treyre, és valamire a hátam mögött, szemébe visszatért az élet. Rögtön kapcsolt, és még időben megmentett a „ Halál karmából”.

–Nem tudom ki vagy- nézett rám- de köszönöm, hogy megmentettél, még úgy is, hogy még nem találkoztunk.

A többieknek leesett az álla, és nem értették mi van. Ekkor döntöttem úgy, hogy elájulok.

Másnap- mint megtudtam győztünk-, hála Faust gondoskodásának, kikerültek belőlem a dobócsillagok, és be lett kötözve a seb. Sikerült begyógyítanom, de hegek megmaradtak a hátamon. Ha összekötném őket, egy csillagot alkotnának. Érdekesen éreztem magam. De'ja vu érzésem volt, hiszen amikor először találkoztam Yoh-ékkal, akkor is lábadoztam. Lenny nem szólt hozzám, nem emlékezett rám egyáltalán, még egyszer megköszönte, amiért megmentettem az életét. Ennyi volt amit hozzám intézett.

Közelebb mentem Treyhez.

-Figyelj Trey... nem mehetnék veled egy darabig északra? Nincs hova mennem, kéne társaság, és.. segítenék a minikék megmentésében.

–Persze! Jó buli lesz! Figyelj, mi VOLT közted, és Len közt?-kérdezte a fülembe suttogva.

-Hagyjuk ezt, rendben?- mondtam neki csüggedten. Leeshetett neki a szitu.

Aznapra, már nem maradt más, mint hogy azt a kevés időt is együtt töltsük.

Szomorúan feküdtem le este. Minden indok szertefoszlott, amiért itt kéne maradnom.

Eljött a búcsú ideje. Trey-yel mi akartunk a leghamarabb indulni, hiszen hosszú út várt ránk.

-Yoh,köszönöm hogy befogadtatok, és barátok lettünk...- majd átöleltem. Nem tehettem róla, érzékeny hangulatban voltam.

-Anna.. voltak vitáink, de köszönöm a kiképzést..

-Rio..-nem volt mit mondanom, nem tudtam volna amúgy sem mondani semmit, kifogytam a NAGY szavakból.

-Viszlát, kis hölgy. Majd megyek én is északra.- Egy mosolyt még képes voltam az arcomra „ragasztani”, mielőtt, valamiért meghunyászkodva léptem Len nővére, June elé. Nem bírtam az arcára nézni, mert éreztem mit látnék rajta. Sajnálatot, szeretetet. És nem akartam elgyengülni.

-Jaj, gyere ide!- és máris a kedves lány karjaiban voltam. Viszonoztam az ölelését, és a fejem egy rövid ideig a vállán hagytam.

-Sajnálom. Remélem visszatér az emlékezete.. addig is.. éld az életed..-súgta nekem.

-Megpróbálom...- Ki kellett bontakoznunk egymásból, mert már csak egy ember volt hátra(Fausttól már korábban elköszöntem), attól kellett elbúcsúznom, akit a legjobban szerettem, és fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom.

-Len..-magabiztosan a szemébe néztem..-örülök, hogy-nem mondhattam azt, hogy megismertem. Nem akartam elmondani, mi volt köztünk, magától kell rá emlékeznie.-élsz.

-Köszönöm, amit értem, egy idegenért tettél.

Nem bírtam a tekinteté állni. Fájdalmasak voltak számomra a szavai, ezért a földre néztem, és éreztem, amint a könnycseppek már az arcomat mosták. Letöröltem a szégyenfoltokat.

-Trey, indulhatunk?-kérdeztem remegő hangon. Ő bólintott.-Köszönünk mindent, remélem még találkozunk... 

Így kerültem északra. Ezért fekszek itt egyedül, a hűvösbe, a csillagokat bámulva. Mert elfelejtett az, akit igazán szerettem. A remény a szívemben él még mindig, hogy majd eszébe jutok. Addig én emlékezek rá a „Csillaggal”, az ürességgel a szívemben, az emlékeimmel és az elfojtott könnyimmel, amiket eddig eltitkoltam. De most nem, mert nem lát senki.