10 év múlva.
 

Ismét itt vagyok. Visszatérek oda, ahonnan elindultam. Pedig egyáltalán nem akartam. Választhattam volna valami mást, mehettem volna valahova máshova, hiszen bejártam a világot. Útjaim visszavezettek oda, ahonnan elmenekültem északra az egy hónap alatt átéltek miatt. Azóta felnőttem, 25 éves vagyok, talán világhírűnek nevezhetném magam, hiszen megvalósítottam azokat az álmaimat, amikre sohasem gondoltam volna. Van egy ruhakollekcióm, három lemezt készítettem, és jelentős ingatlanjaim vannak. Tizenhat éves koromban, úgy döntöttem, a magam útján kell járni, nem maradhatok mindig Trey-yel. Tokioban vagyok, ahonnan a tíz éve elmentem, magam mögött hagyni a múltat. De ha le akarom győzni a gyengeségeimet, szembe kell velük szállni. Ugyanaz az illat várt, ami volt. Itt csak egy szállodában volt felvásárolva egy luxuslakosztályt, ide költöztem. Igazából, csak pihenni szeretnék. Nem akarok új barátokat szerezni, szomszédokkal bájcsevegni. Bizonyára Ő, már nem itt él, és emlékezete rólam, végleg elveszett. Ilyesmin kell gondolkozni, egy szép nyári estén, miközben nézed a naplementét az erkélyedről? Igen, talán. Itt az ideje, hogy gondolkozzak, hiszen az elmúlt évek alatt, erre alig volt idő. Valaki mindig követett, hiszen mindenki úgy ismert, mint L., az énekes. Soha nem mondtam el az igazi nevem. Nem akartam, hogy Len esetleg úgy nyerje vissza az emlékezetét, hogy meglát egy kirakatban. Azt akartam, hogy az érzések elöntsék, és így jöjjön rá, ki voltam. Szőke hajamba belekap a szél, és az arcomba fújja. Nem szeretnék semmivel se törődni! Nem fogom kisimítani az arcomból, hadd fújja! Szeretnék végre, egy kicsit felelőtlen lenni, amilyen nem lehettem! Hadd legyek most én egy kicsit vadóc, szeleburdi, aki beszólogat másoknak! Nem leszek ilyen. Előre tudom. Ilyen a természetem, nem tudok másokat megbántani, lázadni. Mégis mi ellen lázadnék? A sorsom ellen? Miattam történt, ami történt, és ez ellen nem tehetek semmit. De nem hagyhattam volna meghalni. Annak a napnak az emléke a hátamon marad.

A levegő lehűlt, és ideje lefeküdni. Nincs értelme fent maradni, ha nincs kivel eltölteni az éjszakát.

Tik-tak. Tik-tak. Az óra monoton kattogása töri meg az éjszaka csendjét. Nem jön álom a szememre, hiszen csak ő körülötte jár minden gondolatom. Holnap meg kéne látogatni Yoh-ékat, ennyivel csak tartozok!

A másnap túl hamar jött el. Amit csináltam, nem lehetett alvásnak nevezni, annyira rövid idő volt. Vajon Anna és Yoh együtt van? Az Asakura birtokon? Ezen filóztam reggelizés közben. Hangulatom a mai nap: borús. Egész lényemet bejárta a hely szelleme. Védőszellememmel, ilyenekről nem beszélünk.
 

Még két ház... Vajon Anna még mindig ugyanolyan szadista?

- ANNA!Nem hagyhatnám abba? Leszakad a karom!

- Semmi panasz! Kétszáz fekvőtámasz!

Igen. Minden a régi. Semmit sem változott az a csaj! Mindig utál még?

Ahogy beléptem a kapun, szorongás fogott el. Haragudnak rá, hogy nem hallottak rólam? Elfogadnak még? Ezernyi kérdés cikázott a fejemben... Először egy döbbent, de elismerő pillantással találkoztam,-Yoh-, majd egy szúrós szem, snassz fejjel. Nem akartam megtörni a csendet, nem akartam betolakodó lenni, de nem én akartam lenni az első.

- Lee...Leellah?- Majd a nyakamba szakadt az a fiú, akit Ő mindig riválisának tartott.

- Igen, én vagyok.-Mosolyodtam el. Amidamaruval együtt nem változott semmit.

- Gyere beljebb!-És kezemnél fogva magával húzott.

Sok megbeszélnivalónk volt, örültem, hogy tudtam valakivel beszélni az elmúlt tíz évről, mit csináltunk, milyen terveink vannak még. De a Tao családról, tapintatosan nem szólt semmit.

- Figyelj...-kezdtem zavartan...-Mit tudsz... mit tudsz Lenről? Nem akartam Yoh szemébe nézni, ne lássa a szomorúságot.

- Sajnos... nem tudok változásról. Nekem legalábbis nem beszél Rólad, mikor találkozunk.

- Találkozunk?? Még szoktatok? Még itt lakik?

- Öhm...igen...ugyanott ahol eddig. És hol laktak eddig?

- A Moonrise szálloda legfelső lakosztályai közt.

Istenem... Ezt jól kifogtam. Miért nem lehet az életem bonyodalmaktól mentes? Miért kell így lennie? Nem tudnék úgy a szemébe nézni, hogy még mindig nem tudja, ki voltam neki.
- Köszönöm Yoh a vendéglátást. Anna..-néztem a médium felé, és felálltam az asztaltól, távozásra készen.

A kaputól hazáig kísért a nyugtalanító csend. Tehát June, és öccse azon az emeleten lakik amelyiken én. Vagyis, hogy találkozzunk, egyre több esély volt. Óvatosabbnak kell lennem közlekedés terén. „Álruhát” kell öltenem, különböző stílusban öltözködni, kerülni a nyilvánosságot. De nem élhetek vakondként! Ezt már a sötét szobában gubbasztva gondoltam.

Az éjszaka folyamán nem tudtam rendesen aludni. Túlságosan csöndes volt minden, a levegő nyomott volt, mintha valami figyelmeztető jel lett volna, változás közeleg. A reggel sem tűnt hagyományosnak. A tokiói nyüzsgéshez képest, szokatlanul üresek voltak az utcák. Hiába vasárnap van, nem ez a megszokott. Ki kell használni az ilyen alkalmakat, hogy szinte egyedül lehetsz. A választásom egy zöld térdig érő, nyakbakötős ruhára esett, piros tűsarkú cipővel. Ilyenkor szoktak megbámulni, de ez most nem érdekel. Hullámos, derékig érő szőke hajam kiengedve hagytam, és napszemüveget tettem, ha véletlenül valakivel találkoznék. Amint becsuktam az ajtót, lépteket hallottam, és csak reménykedni tudtam, hogy nem Ő az. A kiszögellés előtt megállt az illető, és én még csak lélegezni sem mertem. Egy erőteljes hang szólt, amit bármikor felismertem volna.

- Ki vagy te?- egy csattanás jelezte, hogy kinyitotta a guan dao-ját.- Érzem a szellemed jelenlétét.
Nem akartam rögtön megmutatkozni, így bal lábamat tettem ki először. Hatásszünet, hallottam lélegzetének felgyorsulását. A napszemüveget még időben feltettem, és kiléptem. Látszott rajta, erősen gondolkozik. Homlokát összeráncolta, de fegyverét nem tette el, csak lazított a testtartásán.

- Úgy látom te is sámán vagy.-szóltam higgadtan.

- Igen...de te olyan ismerős vagy...

- Hát, láttuk már egymást a hotelben?- Csak a remény maradt...Nemet intett a fejével.- Akkor összekeversz valakivel. Viszlát-És otthagytam, kétségei közt. Hiszen látszott, hogy nem biztos magában, hogy látott- e már valaha, és ha igen, mitől vagyok annyira ismerős neki. De nem tájékoztathattam róla, hogy Ő jelentette az Életet számomra.

A napsugarak a járdáról elvakították a szemem, így kishíján lefejeltem egy oszlopot. Ez az én napom.. Mindenféle terv nélkül kóvályogtam az utcákon. Enni sem ettem, kószáltam, mint aki nem találja a helyét a Világban. Egyedül voltam, mint a hüvelykujjam. Mintha senkit nem ismernék itt, pedig nem. Sok szép emlék kötődik ide, még talán azt is meg tudnám mondani, hol szúrtak meg. Úgy éreztem, nem tartozok sehova, nem értenek meg, hiszen természetfeletti ami történt. Ami miatt boldogtalan vagyok. Ha nem lennék sámánok, lehet, hogy nem ismertük volna meg egymást Len-nel, de a sors összehozott volna minket. Ha nem kerülünk a Sámán viadalba, hanem egyszerű, normális emberek lennénk, nem történt volna meg, hogy majdnem meghal a kezeim között a szerelmem, majd megmentem, és elfelejt engem, mintha ez lenne a mellékhatása a gyógyítói munkámnak. Haza kell mennem, nem maradhatok itt éjszakára, az utcán. Szembe kell nézni vele, vagy a nővérével, hiszen nem bujkálhatok. Nem figyeltem, belső érzékelőim vezettek haza, és bezuhantam az ágyba. Éjfél elmúlhatott jócskán, mire ez bekövetkezett.

Egy újabb nap kezdete, ami számomra délután indult. Ki kellett aludnom mindent, ami történt, a stresszt, a fájdalmat, az érzéseimet. Végig a szobámban voltam, bámultam a plafont, és nem gondoltam semmire. Olyan voltam, mint egy szobor, vagy élőhalott. Mint akinek nincsenek érzései, vagy évekkel ezelőtt elvesztette őket. Alkonyodott. Itt az ideje, hogy ne vakláljak a szobában, így fürdőruhára vetkőzve gitárral a kezemben kiültem az erkélyre. A teraszok nyitottak voltak, minden oldalról, de nem úgy tűnt mintha valaki is lakna a szomszédban, így nem zavartattam magam.

*„I've never gone with the wind
Just let it flow
Let it take me where it wants to go
Til' you opened the door
And there's so much more
I'd never seen it before
I was tryin' to fly but I couldn't find wings
But you came along and changed everything

You lift my feet off the ground
You spin me around
You make me crazier crazier
Feels like I'm falling and I
I'm lost in your eyes
You make me Crazier Crazier Crazier

I watched from a distance as you
Made life your own 
Every sky was your own kind of blue
And I wanted to know how that would feel
And you made it so real
You showed me something that I couldn't see
You opened my eyes and you made me believe

You lift my my feet off the ground
You spin me around
You make me crazier crazier
Feels like I'm falling and I 
I'm lost in your eyes
You make me crazier crazier crazier

Ohhhh

Baby you showed me what livin' is for
I don't wanna hide anymore
Oh Ohh

You lift my feet off the ground 
You spin me around 
You make me crazier crazier
Feels like I'm fallin and I 
I'm lost in your eyes
You make me crazier crazier crazier
Crazier Crazier „

Az utolsó akkord fent maradt a levegőben, betöltve a csendet. Nincs is szebb pillanat, mint a lenyugvó Nap fényében ellazulni, megnyugodni. A szél feltámadt, jelezve, itt az idő távozni, visszatérni a valóságba... Éreztem, hogy olyan, mintha valaki figyelne... nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.. Egy eszelős liba kornyikál a Naplementében. Ki ne nézne hülyének? De nem volt kedvem aludni, hiszen nem rég keltem fel. Így ismét nyakamba vettem a várost. Legalábbis akartam, de az ajtónál ez az ötlet elpárolgott. Ugyanis Len testvérébe, Juneba szaladtam bele. Frontálisan.

- Nem tudsz az orrod elé nézni?- igen! Nem ismert fel! - Leellah? -Remek.

- Öhm, szia June

- Istenem!! Annyira örülök, hogy látlak! Úgy hiányoztál! Mi van veled? Nem hallottam rólad semmit. Mit csináltál eddig? - A dosi lány kérdései csak úgy záporoztak, miközben még mindig a nyakamban csüngött.

- June.. - leheltem - megfojtasz!!

- Opsz, bocsika

- Semmi baj, de menjünk be hozzám és majd mindent megbeszélünk. - A séta így le lett fújva, de örültem, hogy egy újabb régen látott ismerőssel találkoztan. Még ha először nem is akartam.

Miután mindent megtudott rólam, a karrieremről, mit tettem az elmúlt tíz évben, látszott rajta, elég kényes témát akart felhozni. Számomra lesz kényelmetlen

- Figyelj Leellah... - kezdte a lány zavartan. Nem nézett rám, így előre tudtam mit akar mondani.

- June.. - fogtam meg a kezét. - Tudom. Yoh már elmondta. Találkoztam is már vele, de nem ismert meg, mondjuk tettem is róla.

- És téged ez nem zavar?

- Dehogynem. -sóhajtottam keserűen. -De így jártam. Ez az ára a megmentésének. És nem akarom, hogy beléverje valaki, hogy a szerelme voltam. Ugye nem mondtál semmit? Van barátnője? Vagy volt hosszabb kapcsolata? - csak záporpztak belőlem a kérdések. Tudnom kellett. Mindent.

- Senki. Edzett mint valami robot. Még mindig reménykedik, hogy folytatódik a küzdelem. De úgy látszik rajta, mintha érezné, valami hiányzik az életéből. Vagy valaki. Tegnap este, valamilyen csillagot emlegetett álmában, akit meg kell találnia.

Ledöbbentem. Nem emlékezhetett rá, mert akkor ő nem látta. De nem is volt rajtam nyitott felső! Sőt, a csillagot, még senki sem látta! June kétségbeesett arca kúszott a szemem elé.

- Valami baj van?

- Öhm.. Len.. és az álma.. Valamit kezd érezni a múlttal kapcsolatban. Látta a csillagot. Az én csillagomat.

- De mi az?

Megfordultam, és lecsúsztattam a ruhám pántját.- Ez. Még senki sem látta, de Ő nem tudom, hogy vehette észre. Talán... az előbb az erkélyen fürdőruhában voltam. - A felismerés megdöbbentett. - Akkor szereztem, amikor az életéért küzdöttem. Hátba támadtak, és tíz nyilvessző ebben a formában állt a hátamba. Bár még mindig csodálkozok, hogy tudtam olyan sokáig eszméletemnél maradni.

- Istenem...- És Életem nővére ismét engem ölelt, és sírt. Meglepődtem, hiszen rég nem láttam senkit aki ebben a formában mutatta ki az érzéseit. Kinyitottam azt a részt az elmémben, a szívemben amit évek óta elzártam magam elől, a gyengeség jeleit. Azt vettem észre, hogy patakokban folyik a könnyem. Nem tudom mennyi ideig álltunk ott, egymás karjaiban, merengve a múlton, az Életünkön, az igazságtalanságon, ami velem történt, de mindent kiadtunk magunkból. Nem szólt egymáshoz, csak hangtalanul sírtunk. Rájöttem mit titkoltam magam elől annyi ideig. A szeretetet, ami bennem van, az igazi kedvességet, a régi, fecserésző, beszólogatós önmagamat. Megváltoztam. Ha elveszítünk valakit, akit végre megtaláltunk, semmi és senki nem marad ugyanaz. June látszólag ugyanaz maradt, leszámítva, hogy még nem látdtam így szenvedni a múlt miatt.

- Figyelj... - könnyáztatta arcát felém fordította barátnőm. - Valahogy beszélned kéne Lennel. Visszahozni belé azt az életet, ami akkor volt, mikor együtt voltatok. - Éreztem, hogy elfintorodik az arcom, de nem szóltam semmit. A fájdalom átjárta a mellkasomat.- Ha együtt töltitek az időt, hátha emlékezni fog rád! Nem veszhetett el benne minden! Próbáld meg! Kérlek... - hangja a végén esdeklővé vált. Megsajnáltam, keserűségemen erőt vettem.

- Rendben. Majd gondolkozok...

June szeme felcsillant. - Figyelj csak! Nem kell felvenned az új lemezed? Van valaki aki segítsen?

- Hát, meg kéne csinálni. Az alapok meg vannak, de a producer Amerikában van, és minimum egy hónap múlva jön... Már azon is gondolkodtam, hogy magamban nekiállok.. - tűnődtem hangosan...- Ez jó ötlet! Ért Lenny valamit ezekhez?

- Viccelsz? Igazi technikai zseni!

- De... csak L.-ként mutatkoznék be. Ha nem baj.. Hadd jöjjön rá magától, ha sikerül. - A velem szemben álló lány bólintott, kedvesen mosolygott.

- Örülök, hogy találkoztunk Leellah. Mennem kell, még meg kell látogatnom Annát. Bár, már elég késő van, úgyhogy inkább hazamegyek. Próbálj pihenni te is, fáradtnak látszol. - És végigsimított a szemem alatt ülő karikákon. Igen, mázsásnak éreztem a testem, csak azt tudtam remélni, nem csuklok össze most rögtön.

- Jó éjszakát June.. Holnap szerintem átmegyek hozzátok. Melyikben vagytok?

- Kettővel arrébb. Jó éjt.

Amint bedőltem az ágyba, szinte azonnal elnyomott az álom, elég volt a másnapra gondolnom. És boldogság öntötte el a szívemet, hogy holnap láthatom Őt.

A reggel szokatlanul korán jött el. Fél 8 volt, de nem annyinak tűnt. Étvágyam nem volt, túlságosan fel voltam dobva. Kényelmes viseletet választottam, egy farmer, egyszerű szabású piros felső, tornacipő, baseball sapka. Lélekben megerősítettem magam, hogy valószínűleg leszólja majd a fejem. Az ajtó előtt jártam, amikor az hirtelen kivágódott és valaki nekem rontott, és hanyatt estem.

- June, mondtam, hogy nekem ne szervezz semmit! - ordította Len, a nővérének.- Rám nézett, biccentettm és annyit mondott:Bocs. És folytatta az ordítozást. Ezt a bunkó modort pedig én nem hagytam, úgyhogy én is nekiestem.

- Nekem jössz és annyit mondasz "Bocs"? Hol a jó modor? A minimum az lett volna, ha felsegítesz!

Rám nézett és cinikusan vigyorgott:

- Felsegítselek? - Ez hihetetlen! Állok és szinte beleröhög a képembe. De talán pont ez fogott meg benne.

- Nah, jól van. L. vagyok, és te segíteni fogsz nekem ha akarsz, ha nem! June mondta, hogy értesz ezekhez a dolgokhoz, elmegyünk a stúdióba, felvesszük az anyagot és punktum! Nem tűrök ellenvetést! - Majd megragadtam a karját, és magam után vonszoltam a folyosón. Jó erőben voltam, elbírtam akármennyire edzett. Szemem sarkából még láttam a dosi lány elképedt arcát, így még utólag utánakiáltottam:

- Viszlát!

-Viszlát... - nyögte elhalón.

Az utcán elég sokan megbámultak minket, hiszen gyalog mentünk, vagyis én rángattam Lent, és közben ordítoztunk egymással, szidtuk a másikat, a világot, az úton átkelő macskát, egyszóval utáltunk mindent és mindenkit, az élő fába is belekötöttünk. Mire megérkeztünk, valamennyire lehiggadtunk mindketten, így normális hangnemben kezdtem a társalgást.

- Figyelj, ma meg kéne próbálni felvenni az összes számot, úgyhogy lehet, hogy fárasztó lesz, és késő éjszakáig fog tartani. - Egy kurta bólintást kaptam. Elkezdődött az igazi munka, és meglepett, mennyire összhangban vagyunk még mindig. Lenny valamennyire felengedett a ridegségével, és tanácsokkal látott el. Nem tudom mennyit értett a zenéhez, de megfogadtam. A számok közben mintha valamit láttam volna az arcán. Mintha a dalok eljutottak volna az agyához, és felfogta miről is van szó. Ilyenkor üveges tekintettel nézett maga elé, mint aki szellemet látott vagy ilyesmi. De nem zavartam meg, hagytam, hadd gondolkozzon. Éjfélre végeztünk mindennel. Az album kész volt, és megtaláltam a tökéletes címet: Please, remember me.

A borítókép még nem volt meg, hisz' általában nem sokat mutattam magamból, nehogy felismerjen. De talán az egyik legszívleltebb testrészem kéne megmutatni a világnak. A hátamat. Igaz akkor a CD címe lehet Star, vagy Star on my back, de nem lenne olyan kifejező.

- Köszönöm, hogy segítettél.

- Nincs mit. Legalább eltelt a nap...- megint az a mosoly.. de a szeme még mindig kifejezéstelen. Üresen tompán fénylik, mint az enyém. De én érzem, hogy kék szemeim lassan meg fognak telni Élettel, szeretettel. Csöndben beszélgetve mentünk hazafelé, sok mindent megtudtam róla. Arra az estére emlékeztetett, amikor rémálmom volt róla. Még az a heg is meg van rajtam, hadirokkantnak érzem. Tele vagyok sérülésekkel, habár a vállamba fúródó dobócsillag helye nem látszik, hála gyógyítói képességemnek, amit néha még ma is átkozok, és hálás is vagyok neki.

- Figyelj...L. Mi az igazi neved? Miért csak annyit mondtál, hogy L. vagyok?- igazi kíváncsiságot láttam rajta.

- Majd magadtól rájössz, meglátod. - Arcán értetlenség tükröződött, de nem firtatta tovább. Az út további részét csendben tettük meg, némaságba, gondolatainkba burkolózva. Akaratlanul is azok a boldog napok jutottak eszembe, amit együtt megéltünk. Nem volt túl sok idő, de akkor éreztem magam igazán önfeledtnek, felszabadultnak. Nem! Nem engedtem, hogy egy kósza könnycsepp legördüljön az arcomon, erős vagyok, erősnek kell maradnom. Legalábbis ezzel győzködtem magam, de ekkor már a lakosztályom ajtajában álltunk.

- Még egyszer köszönöm a segítséged. - Válaszra nyitotta volna a száját, de egy gyors puszit nyomtam az arcára, és bezárult utánam az ajtó. A kukucskálón keresztül még láttam Őt lefagyva, döbbenten, de elment. Kesze - kusza szívverésem alig tudtam helyreállítani. A nehéz nap ellenére az egész éjszakát a teraszon töltöttem, bámultam a csillagokat, és olyan reggel nyolc óra körül aludtam el a kerti székben. Dörömbölésre ébredtem fel. Megdöbbenve láttam, hogy a sötétedik.

- Megyek már! Be ne törje az ajtót! Mi ilyen fon...- Len szája kétségbeesetten tapadt az enyémre, és viszonoztam csókját. Épp olyan szenvedélyes volt, mint évekkel ezelőtt. Mintha nem történt volna semmi, mindent beleadott, átadta fájdalmát, dühét, sajnálatát. Mindent éreztem a csókjában. Mikor lehiggadt, kérdőn néztem rá, bár sejtettem mi történhetett.

- Leellah! - homlokát enyémre döntötte. - Úgy sajnálom, hogy nem emlékeztem rád! Már csak azt nem tudom miért?

- Öhm... Emlékszel, amikor Zeke egyik "bizalmasa" rám lőtt? - Bólintott. - Te akkor elrántottál, és a szívedbe állt a nyíl. Ez gondolom már nem rémlik. Kirántottad azt a nyavaját, mint egy hülye, megjegyzem, és nagy nehezen én hoztalak vissza az életbe. Közben szereztem a csillagot, amit láttál, bár nem tudom mikor. És ha egy gyógyításba ilyen hatalmas erőt fektet valaki, a megmentett nem emlékszik a gyógyítóra. Ez a hátulütője. Valamint az se volt biztos, hogy valha eszedbe fogok jutni, vissza nyered a velem kapcsolatos emlékeid, mert a minimum tíz év volt, vagy még a soha lehetőség állt fent.

- Annyira, de annyira sajnálom...

- Pszt...- tettem az ujjam a szájára.- Ez nem a te hibád. Én vállaltam a kockázatot, de nem bírtam volna elviselni, ha ott meghalsz mielőtt bármit is elértél volna, megtapasztaltál volna az életben.

- Szeretlek - mondta egyszerűen. Ez volt az, amit annyi éve szerettem volna hallani.

-Én is. - Felkapott az ölébe, és az ágyhoz vitt. Nem hiszem, hogy részleteznem kéne, de ilyen gyönyört rég nem éreztem.

Frissen fürödve sétálni mentünk. A város csúcspontján álltunk, és a lemenő Nap fényében egymást karolva álltunk. Narancsos fénybe borult Tokió, az Ő arca, a hajam.

- Most..

- És mindörökké.

*:Taylor Swift-Crazier