Túl korán volt. Még nem voltam rá kész.

Valahol bennem, mindig élt a remény, hogy nem így lesz. Hogy minden ugyanúgy folytatódik, mint régen. Nem hagytad, hogy megnézzelek, és rosszul éreztem magam, hogy ott nem tudok mit mondani. Próbáltam átértékelni a dolgokat, de valahogy sosem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Sokkal több időt kéne tölteni a szeretteimmel, de nem megy. Mindig ugyanaz marad a végére. Azt hittem felnőttem, lélekben kész vagyok mindenre, erős vagyok. Tévedtem. Legbelül még mindig egy gyenge kisgyerek vagyok, és lehet az is maradok. Talán mindörökre. Azóta annyi mindent megbántam, és rájöttem mennyi mindent elszalasztottam, és nem tudok Rólad semmit. Mi a kedvenc színed, és egyéb lényegtelen dolog, ami most talán lényeges lenne számomra. Annyi mindent kellett volna mondanom, és még mindig kellene, de nem tudok. Most bánom, hogy nem figyeltem, amikor sokadjára mesélted ugyanazt a történetet, és én tévét néztem. Köszönettel tartozom mindenért. A segítségért, a tanácsokért, a rengeteg szendvicsért. Remélem megtaláltad Őt, és figyelsz azért Rám. Rengeteg sajnálattal is tartozom, a gyerekkori hisztikért, amiért nem segítettem eleget. Hiányozni fognak a közös kártyázások, amikor elaludtál az asztal mellett, és együtt néztük a Helyszínelőket, és megnyugtattál ha féltem, és nem tudtam tőlük elaludni. Köszönöm a késői meséket, és az énekeket.

Vigyázz magadra.

Annyi mindent kellett volna elmondanom, de tizenöt év nem volt elég rá.

Ennyi, amit most adni tudok.