A félelem jeges verejtéke szörfözött a hátamon.

Féltem, de nem mutattam Neki. Nem akartam felbőszíteni ezt az ismeretlen.. lényt. Nem tűnt emberinek, a gesztusaiból, szagából éreztem ezt. Nem tudom ki ez, és miért tart itt. Az undorító röhögésén kívül még nem hallottam a hangját. Nem láttam az arcát. Csak villogó, fekete, dühtől izzó szemét, ami kimutatta elmeállapotát. Tükrözte megszállottságát, és ehhez nem kellett gondolatolvasónak lennem, de nem is tenném, mert valószínűleg elvesznék elméjének sűrű, kavaros, sötét zugaiban.

Valamiért úgy tűnt, nem személy szerint velem van a baja. Bosszút akart állni, de nem rajtam. Én csak egy eszköz vagyok számára, még ha nem is tudtam kiről van szó. Én voltam az útjába kerülő első személy, akin tombolását kifejtette. Én voltam a szerencsétlen áldozat, aki mások miatt szenved. Olyan leszek mint Jézus? Bizonyos értelemben. Csak én nem minden emberért bűnhődök, hanem csak bizonyosokért. Akikről nem tudok semmit, tudomásom szerint. Csak abban tudok reménykedni, hogy elrablóm, vagy leendő gyilkosom nem fog keresztre feszíteni. Remélem, hogy nem ennyire elvetemült. Van még benne valaki, aki fiatalkorában volt, aki lehetőleg nem volt elmebeteg. Gondolat menetemet belépése szakította meg. Nem szólt, egy fekete sál takarta a száját, és ugyanilyen színű sapka volt a fején. Csillogó szeme is ebben a színben pompázott. De amit láttam benne, az valami más volt. Engem vizslatott, de valahogy másképp. Úgy, mint egy férfi a nőt. De ez a pillantás nem hozott tűzbe, nem éreztem semmit, csak félelmet, és egy hang a fejemben biztatott, hogy legyek nyugodt, őrizzem meg higgadtságom, és ne remegjek feltűnően. Hallgattam rá. Így végeredményben társaságom is volt, gondolatban beszélgettünk. Képzeletbeli barátomból merítettem erőt, aki pont a fejemben pofázott. Még mindig engem nézett. Álltam a tekintetét, de belül remegtem, mint a nyárfalevél.

Erős vagyok mint egy bivaly, tíz oroszlán, két medve, több száz vérmes kutya, még annál is több karmolós macska, Alkonyatbeli vámpír vagyok, vagy épp a True Bloodból velem van Eric, vagy Godric ereje. Jobb ötletem nem lévén, ezekkel a kitalált személyiségeimmel sztorizgattam magamnak. Eric a karosszékében, egy dühös macskát simogatva, lábánál egy harapós kutyával várta Emmett jövetelét. Épp egy vitát tartottak volna, embervért szívni jobb, vagy egy állatét. A szőke vérszívó csak remélte, nem lesznek megtámadva kis kedvencei, és nem Em markában végzi kedvenc kiscicája. Ez felderített valamilyen szinten, hiszen miért enne egy szipoly egy macskát. Tök gusztustalan lenne.
Mi lennék legszívesebben? Nem szuperhős, sem vérfarkas, pókember.. vámpír. Most rögtön eltörném ennek az alaknak a nyakát, keresztüldöfnék a szívén egy karót, előtte még egy száz emeletes épületről lehajítanám, és az élet utolsó szikráját is lecsapolnám a vérén keresztül. Semmi nem maradna belőle, és élném az életem. Lelki traumát hátha nem kapok tőle! Legfeljebb évekig járok a hangyászhoz, agykurkászhoz et cetera.

Börtönőröm változtatott testhelyzetén, keresztbe rakta a karjait, lábait, és mélyrehatóan, a a lelkem mélyéig nézett. Belém akart hatolni - nem szexuális értelemben, bár lehet felvetődött benne -, ki akarta fürkészni a titkaimat, az életemet, a gondolataimat, érzéseimet. De valamiért hirtelen elöntött a nyugalom. Hiszen, nincs olyan dolog ami miatt élnem kéne. Van néhány barátnőm, jó néhány ellenségem, család nuku. Van/Volt egy jól fizető állásom a New York Times -nál, kritikáim miatt utáltak. A munkahelyen is csak két csaj-barátnőim-, plusz a főnök csípte szabadszájúságomat. A többiek ezért néztek ki. Tehát, nekem tökmindegy, hogy mi fog történni.

Az ember félrebillentette fejét, rájött, hogy nem figyelek rá, szemem elrévedt. Ezen dühbe gurult, felkapott egy acélcsövet - erre már felnéztem -. Izzott a tekintete a haragtól, hogy valaki nem vele foglalkozik, hanem esetleg saját magával, és neki kijár a tisztelet! Fellendítette fegyverét, magam elé kaptam a kezem és...

Csöndben vártam a halált.