Yoru: helyettes halálisten, nőnemű, 15 éves, nem régóta vannak barátai
Kurosaki Ichigo,Icchi, Répafej: helyettes halálisten, 15 éves, közös támadása van Yoruval
Urahara Kisuke:egy boltja van, és segíti a halálisteneket
Matsumoto Rangiku: egy hadnagy, rövid ideig lesz a színen
Rukia, Renji, Ikkaku: nincs jelentőségük a történetben, halálistenek a Lelkek Világából
Karin;Yuzu: Ichigo húgai
Inoue Orihime:t ündérkéi segítségével tud gyógyítani
Yoruichi: macskává tud változni, nincs jelentősége

És, te hol Karácsonyozol?
       -
kérdezte Ichigo, akivel mostanság töltöttem az időmet.
Nem, nem a pasim, nem is haver, vagy nem tudom, hogy lehetne kifejezni. Mind a ketten helyettes halálistenek vagyunk, bár én nem ezt a sorsot választottam magamnak. A nevem Yoru, 16 éves, lány. Bővebb információt nem tudnék magamról adni, hiszen én sem ismerem magam túlzottan.

-Öhm, ez egy jó kérdés. Sehol. Hol tudnék egyébként is? Egyik világba sem tartozom. A Lelkek világa lehet, hogy nem is tud rólam, itt pedig csak élek, mert itt ébredtem fel. Fogalmam sincs, hogy ki változtatott át...

-Jah, ezt már mondtad. Figyelj, miért nem jössz hozzánk? Nem hiszem, hogy Uraharáékhoz akarsz menni..

-Hát, ez egy kedves gesztus, de nem tehetem. A Karácsony a családról, a szeretetről, meg a békességről szól...

-Jó, akkor nem pót testben jössz, ennyi.

-De.. a húgaid?

-Ők tudtommal csak érzékelik a jelenlétet valamennyire, úgyhogy ne aggódj.

-Hát, rendben..Köszönöm.- jól esett, hogy felajánlotta, bár meg is lepett. Tényleg rendes srác, és megbízható is. Sok a közös bennünk, furcsa módon az erőnk is. Ugyanolyan a lélekölő kardunk, csak az enyém fehér, az övé fekete. Első találkozásunkkor megijesztett. Durcás volt, és durva. Erős, és.. védelmező. A barátait védte minden áron. És.. akkor talán engem is. Nem voltam a legjobb formámban. Azóta megvívtunk néhány csatát, túlestünk számos beszélgetésen, és edzésen. Közös támadási típust alakítottunk ki, számosszor győztünk, és veszekedtünk. De gáz, mint valami házaspár. Gondolkodásomból Ő zökkentett ki.

-Hahó, ébresztő álomszuszék! Itt vagyunk!

-Fogd be, mert nem aludtam!! Szerinted hogy tudtam volna haladni???!!!- ripakodtam rá. Mégis mit képzel ez?! Oké, karácsony van, ki a rosszat, be a jót...

-Nyugi...

-Tökéletesen nyugodt vagyok.

Nagyon régóta nem voltam már sehol Karácsonykor. Védelmeztem a várost, vagy valami ilyesmi, és ezt nem nevezném bensőséges hangulatnak. A szüleim évekkel ezelőtt meghaltak, a testvéreimről pedig nem tudok semmit sem. De most változik végre az életem, barátokra találtam, akikkel együtt nevethetek, vitázhatok, és megannyi izgalmas dolgot tehetek. De még mindig csak egy külső megfigyelő voltam, bár már ez is valami. Elnézni egy család boldogságát, már elhozza az Ünnep Szellemét, és ez egy jól eső érzés. Várni a csodára, nem érdemes. Várni a Szeretetre az már egészen más, hiszen váratlanul is betoppanhat. Igen, ez az amit érzek. Szeretetet. Ezek iránt az emberek iránt.
Ichigo néha kedvesen rám nézett, hogy nem vagyok kizárva meg ilyenek. Bár nem látnak a többiek, már-már családtagnak érzem magam. Már-már.

-Ichi, miért nem jön közelebb a csaj, akivel már egy ideje szemezel? Ott, aki az ablakpárkányon ül.- mindkettőnket ledöbbentett Karin, Kurosaki fekete hajú huga.

-Öööö....- végülis én kapcsoltam hamarabb, mert villámléptemben kirohantam a házból.

-Yoru, várj!!!- rohant utánam, de még a nevemet is ordítania kellett. Remek. Hülyébbnek már nem is nézne ki.

-Karin, Ichigo ki után rohan?- jogos volt a kérdés Yuzutól, ő tényleg nem látott engem.
 

Odakint

-Azt mondtad nem lát senki!!!!- ordítottam.

-De én ezt nem tudtam!

-Ide figyelj Ichigo -a kezeimet, a feje két oldalára fektettem, odaszögezve a falhoz- azért jöttem, mert jószívű voltál, meg jólesett, de abban a tudatban, hogy nem lát senki! Én nem akartam ebbe a családi ünnepbe belerondítani és... mit mondasz a hugaidnak!??!?!

-Ööö...ez rám tartozik.- most ő vette fel ugyanazt a helyzetet, mint én az előbb.- De ne mondd, hogy borzalmas volt, vagy ilyesmi!

Hát..az elevenembe talált. Mert tényleg jó volt, meg minden, de elvileg a családja nem tudott semmit a „munkájáról”. Tehát engem sem ismerhettek.

-Jéé, egy fagyöngy!-mutattam a fejem fölé.

-Ne reménykedj, nem foglak megcsókolni..

-Pofa be, ennyi elég volt, irány vissza a karácsonyfa alá, bontogassátok tovább az ajándékokat, én már nem megyek vissza, őrzöm a rendet. Nah, irány!- majd egy jól célzott mozdulattal belöktem az ajtón, és csak annyit észlelhettek, hogy Ichigo valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, az asztal alatt kötött ki.

-Puhány vagy fiam!- hallottam egy mély hangot, amit az apjáénak tulajdonítottam.

-Vissza a melóhoz..- mondtam inkább csak magamnak. Ki másnak mondhattam volna? A város csendes volt. Szokatlanul csendes, szinte vihar előtti. De ünnep volt, természetes, hogy az emberek nem az utcán mászkálnak. Nem mentem túl messzire, csak köröztem néhány utcán át, és mindig visszatértem kiinduló helyemre. Kinek van kedve egyedül téblábolni? Valószínű senkinek. De egy rossz érzés kerített hatalmába. Valami történni fog. Valami...

-...Rossz...-meredtem a fekete „felhőre”, ami ketté vszelte az eget.- A fenébe, egy Arrancar!- Csak remélni tudtam, hogy egy gyenge kezdő lesz, azonban hatalmas lélek energiája ellent mondott reményemnek.

Nyugalom, meg tudod csinálni, nem szabad mindig másra támaszkodni, kilégzés, nem ártana levegőt venni...

-Hol van Kurosaki Ichigo?

Remek. Minek kell ennek a fiúnak ennyi ellenség?

-Most be kell érned..

-Velem.

Még csak be se fejezhettem a mondatot, Ichigonak máris fel kellett bukkannia.

-Te minek nem a családoddal vagy?? Egyedül is meg tudom oldani, kösz' szépen!

-De most épp őket védjük meg, tehát ketten hamarabb végzünk velünk, és nem lesz annyi kár...

-Még hogy nem lesz annyi. Ha mind ketten Bankait használunk, szerinted nem lesz kár?

-Jól, van most muszáj kötözködnöd?

-Mit tegyek ha jól esik? Nah, intézzük el gyorsan! Nem kicsinyeskedünk, elég erősek szoktak ezek lenni...-remélem értette, mire célzok.Értette.

-BANKAI!
-BANKAI!

-Pusztító...HOLDAGYAR!!!- kiáltottuk egyszerre, eléggé szinkronban voltunk már, és a támadás az Arrancar felé közelített...Csakhogy egy kis baki csúszott a számításunkba. Valami megragadta a lábamat,és ezzel eltérítette a támadásom..Csakhogy Ichigo-é tökéletesen abba az irányba ment, amerre kellett, de a piszok kitért előle, így a Holdagyar engem talált el. A karomat. Totálba. -A francba!-ordítottam, és azt a kódor lidércet még lecsaptam. De hirtelen előttem termett az ellenfelünk, és a karját, két helyen belém mártotta. A szívemen ment keresztül a karma, és a tüdőmön. Nagy sugár vért köptem ki, és kezdtem érezni a testemben a fájdalmat, valamint, hogy zuhanok.

-YORU!!!!!!-Ichigo még időben elkapott, sőt a mögötte lévő behatolót is kivégezte. Nem tudom hogy, de szerintem már nem voltam magamnál.

-Één...annyira sajnálom!- hadarta Répafej barátom.-Óvatosabbnak kellett volna lennem, én annyira sajnálom..

-Héhéhé..ácsi...nem a te hibád, nem is hibáztatlak, nyugodj meg. Kicsit fáj a karom, ennyi.- azt már nem említettem neki, hogy legszívesebben tőből leszakítanám fájó végtagomat, annyira lifeg, meg ég, meg hasonlók.

-Elviszlek Uraharához, hívom Orihimét közben!- a hangja kétségbeeséstől csengett. Bűntudata volt.

Menet közben elveszthettem az eszméletem, mert a következő pillanatban már Kisuke boltjában voltam, körülöttem csend, senki sem mert szólni. Nem tudták biztosra a felépülésem, még Orihime ereje ellenére sem. Király. Feldobom a zoknimat tizenöt évesen. Semmit sem hallottam. Nem beszéltek semmiről, aggódtak. De a szememet még nem voltam hajlandó kinyitni. Na, majd most! Egy, két, háá!

Sikerült.
Először Inoue sóhajtását hallottam.

-Bárcsak itt lenne Sakura...az pikk-pakk meggyógyítana!- kicsit gyanús volt ez nekem.Ichigo viszont rögtön letámadta.

-Van egy ismerősöd aki tud segíteni????Ki az?

-Figyu,Orihime...-kezdtem..-mit nézel te mostanság?

-A Narutoban, egy mesében van a csajszi, és a mérgek szakértője, tök tuti!!-ujjongott. Ez..remek.

-Yoru, hogy érzed magad?-kaptam az első kérdést, fogalmam sincs kitől.

-Mint akin keresztül ment egy villamos.-feleltem az igazsághoz híven.

-Az már a gyógyulás első jele.- Ezt az egetrengető baromságot is csak Urahara mondhatta. Nah, persze. De, ekkor hirtelen forogni kezdett velem a világ, elmosódtak az eddig is alig látott arcok. Pokolian éreztem magam, talán a pokol tüzén is jártam, a levegő nem áramlott szabadon a tüdőmben. Fortyogott bennem minden, a szívem vadul lüktetett. Nem is érdemeltem ezt ki!! Semmi rosszat nem csináltam! Ez a hülye Arrancar meg így belém nyomta a karmait! Még kicsinálom! Vagyis..Ichigo már megtette. Ez megnyugtatott. Beszédfoszlányok jutottak el az agyamig, és még sikerült felfognom szavaikat.

-Ichigo! Meg kell tenned! Itt most muszáj, bármennyire is próbálom, nem tudom egyszerre mindkét helyre koncentrálni az energiát! Valamelyik miatt el fogjuk veszíteni, ha nem csinálod! Lélegeztesd!!- hallottam Inoue parancsát.
Jéé..újra kell éleszteni..Micsoda???És..Ichigo? Én meg gondolkozok mint a hülye, pedig félhalott állapotban vagyok? Nagyon menő. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy jön a ..LEVEGŐ! Hallottam, ahogy a többiek kimentek a szobából. Itt az idő, hogy felébredjek. Kinyitottam a szemem, amivel rögtön a fölöttem lévő személyre meredtem. Ichigo közelebb volt, mint hittem, biztos még az előbb fejezte be a lélegeztetésem. Hálás voltam neki, igazán. Ő viszont, annyira el mélyült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy én figyelem őt, és egy könnycsepp hullott az arcomra. Nem töröltem le a sajátomról, helyette az ép karommal az övéről töröltem le. Most vette észre, hogy éber vagyok. Nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét.

-Ichigo...-kezdtem volna, de nemet intett a fejével.

-Ne mondd, hogy nem az én hibám volt, mert ez nem igaz..-mondta halkan, de keményen, ami még rosszabb volt, mintha üvöltözne velem. De végül is ezt nem akarta, bármennyire is haragudott magára.

-Figyelj, hogy ennyire rossz állapotban vagyok, az annak a hülyének a támadása miatt van. A karom meg nem is fáj..-bizonyításaként megpróbáltam felemelni jobb karomat, de nem volt a legjobb ötlet. Hangosan felszisszentem.-annyira...-nyögtem fájdalomtól eltorzult arccal. Érdekes lesz így harcolni, tekintve, hogy jobb kezes vagyok.

-Látod??-majdhogynem üvöltötte az arcomba jó barátom.- Mégiscsak nekem is részem volt ebben az egészben! Nem tudsz kimosdatni engem belőle...-folytatta volna, ha nem teszem az ajkára az ujjamat.

-Sss..ami megtörtént, az megtörtént. A többihez képest, amit te műveltél, ez semmiség. Tudom jól, hogy nem biztos hogy életben maradok. De ha meghalok, nem a te hibád lesz, értetted?

Nem válaszolt, csak lecsüggesztette a fejét, de nem hagytam, hogy kibújjon a válaszadás alól. Megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

-Megértetted? Nem fogsz depresszióba vonulni, hanem véded a várost, és a többi barátaidat, a barátainkat! Tedd meg ezt nekem, kérlek!

-Rendben van. Megteszem.- de a tekintete tele volt fájdalommal. Nem akartam hogy szenvedjen, de nem tudtam volna meggyőzni a dolgok ellenkezőjéről. Valami eszébe juthatott, mert egy pillanatra felcsillant a szeme. Igaz, még mindig kerülte a tekintetem.

-Figyelj...jövő héten lesz valami szilveszteri bál, ahova meghívtak. Gondoltam, hátha lenne kedved velem jönni..

-Persze, ha fel bírok állni, akkor megyek.-vigyorogtam rá.- De még valamit. Ne bűntudatból hívj meg, hanem azért, mert tényleg velem akarsz jönni. Ha csak azért hívsz engem, mert megsebesítettél, akkor inkább hívd el Orihimét.- Egy pillanatig láttam a fájdalmat az arcán, ahogy megemlítettem mi történt, de nem akartam felhozni még ezt is. Erős ő, túl fogja élni.

-Nem, tényleg téged akartalak elhívni.

-Akkor köszönöm szépen.-biztatóan mosolyogtam rá, és ha csak egy picit is, de felfelé görbül a szája.

-Most már hagylak pihenni..-és felállt volna, de megakadályoztam ebben.

-Ne! Kérlek maradj itt. Pihenj te is, míg én is alszom. Aztán hazamész a családodhoz, eszel valamit, és majd utána visszajössz.
Beleegyezően bólintott.

Lehunytam a szemem, és megkerestem a kezét. Jólesően meleg volt. Lehet, hogy kiült a megdöbbenés az arcára, de persze nem láthattam. Hamar elfogott az álom, fárasztó volt ez a nap. Azt még éreztem, hogy valami súlyos nehezedik a vállamra, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. De, ekkor megint kezdődött elölről. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam. Erre ébredtem fel. Legalább annak örülhettem, hogy nem állt meg a szívem. Láttam és hallottam mindenkit. Nagy volt körülöttem a felhajtás, így azt is megtudtam, hogy a szívemből már kiürült az a furcsa méreg. Nah, már csak nem szabad megfulladnom. Nem is vészes. Orihime megint segített a tündérkéivel, így még élhetek egy darabig. A karomat is gyógyította, így már nem akart leszakadni, csak volt, mint egy farönk. De meg sem említettem, még túl aggódják magukat.

Mindenki elvonult, de így idegesített a csend. Egyedül, és semmi érdemes nem történt. Majd napokra elaludtam. Ez a csönd már sokkal nyugtatóbb volt. Semmi idegeskedés, nincs külvilág, nincs fájdalom. December 30-án ébredtem fel, elég sokat aludtam, majdnem egy hetet! De egyhuzamban! Fogalmam sincs hogy csináltam. Amikor kinyitottam a szemem, Matsumoto hadnagy, és Yoruichi ült az ágyam mellett. Be voltak zsongva.

-Végre felkeltél! Azt hittük, már átalszod az új évet is!-kaptam a köszöntést, és Rangikut a nyakamba. Ez nem esett valami jól, tekintve, hogy a tüdőm még talán nem volt a legjobb állapotban. Bár nem éreztem álmomban egyszer sem, hogy meg fele fulladnék.

-Na, irány a vásárlás!!! Holnapra ruhát kell találnunk, és rendbe kell téged szedni! Csajos napot tartunk!

Ez ellen nem lehetett kifogásom, ráadásul régen mozdultam ki, valamint tényleg jól szerettem volna kinézni. A felállás nem ment túlzottan zökkenőmentesen, mivel egy hetet végig aludtam, így a lábaim nem engedelmeskedtek. De néhány eldőlés, teknősbékás felborulás után már álltam. Félig-meddig a saját lábamon. Mivel így is késő délután volt, sietnünk kellett. Rangiku kedvenc ruhaboltjába, ahol rengeteg mindent fel kellett próbálnom. Jól esett, hiszen végig beszélgettünk mindent, jól éreztük magunkat. És kitalálták, hogy nekem tűsarkú cipő kell! Életemben nem volt még rajtam, így ez elég merész vállalkozás volt, de belementem. Nem tudom hány centis sarka volt, de kis híján felbuktam, így még Uraharánál is gyakoroltam, persze az ő segítségükkel. Nem lett volna a legjobb, ha ráadásba még ki is töröm a nyakamat. Időközben néhány vendég is érkezett Ikkaku, Renji, és Yumichika személyében. Azt viszont sajnálattal kellett vennem, hogy Rukia nem jött. Rengeteg dologról beszéltünk, így csak hajnalban keveredtem az ágyba. Ichigoval viszont azóta az este óta nem találkoztam, csak telefonon beszéltük meg, hogy én megyek hozzájuk. A meglepetés ereje miatt gondoltam így. Ismételten hamar elaludtam, és ha rajtam múlott volna, lehet, hogy késő estig durmolok. De felvertek, hogy itt az ideje készülni. Yoruichi kifestette a körmeimet, közben pedig a hajamat is készítették. Kontyba lett foglalva hétközépi érő fekete hajam, elől pedig egy-egy tincs meg lett hagyva, és be lett göndörítva, így lazán rugózott a szemem mellett. Elérkezett az idő, hogy felöltözzek, és elinduljak. Nem hagytam, hogy elkísérjenek. Hiszen igazán meg akartam lepni Ichigot. Egész úton gondolkoztam, végül is a semmin, mert nem volt min. Fekete felöltőm a vállamra volt terítve, hiszen mégiscsak decembert írunk. A gyomrom görcsbe rándult az izgalomtól, és remegő kézzel meg nyomtam a csengőt. Ő nyitott ajtót, addigra a kabátomat széjjel húztam egy kicsit.

-Szia.

Nem felelt, tekintete engem pásztázott tetőtől talpig. Vérvörös pánt nélküli, hosszú estélyi ruhám rám feszült derékig, majd lágyabb esésre váltott. Mivel a karom még nem teljesen gyógyult be, így extra hosszú kesztyűt húztunk rá, valamint piros cipedlim egy magassá tett Ichigoval. Elállt a szava, tényleg nem tudott mit mondani, csak nézett, a hajamat is alaposan. Mivel egy ideje már áramlott befele a hideg, ezért a családja is kinézett, mi történik ilyen csendben. Ugyanaz volt a reakció, már-már zavarban voltam. Leghamarabb Karin szólalt meg.

-Icchi, te tényleg ezzel a bombázóval mész?- a kérdezett nem felelt, én viszont most már elvörösödtem.

-Oké, azt hiszem ideje indulni-és megragadtam a még mindig elképedt Ichigo karját, és magammal húztam.- Jól vagy?-mert még mindig nem szólt semmit.

-Öhm..igen, persze. Nagyon..csinos vagy..-mondta,de mintha ő érezte volna magát furcsán. Pedig nem is őt bámulta a családja fél órán keresztül! A húga még utánunk szaladt.

-Egy képet, bátyus!- Ő átkarolt engem, és megpróbálta lemosni a bamba arckifejezést magáról, bár elég vicces volt azt nézni, így nevethetnékem támadt, de ezt majd csak a fotó után tettem meg.

-Mi ilyen nevetséges???

-Hát, ahogy néztél...vagyis próbáltál nem nézni...-de nem tudtam elmagyarázni, mert egy kicsit rám jött a fuldokolhatnék. Persze ő aggódni kezdett.

-Jól vagy? Nem kell mennünk ha nem érzed jól magad!

-Nyugi, semmi baj, ez most nem olyan- mondtam még nevetve.

-Ne hozd rám többet a frászt, világos?-esketett meg. Megígértem.

Az utat, többnyire csöndben töltöttük el, még mindig a hatásom alatt állt. Jó érzés volt. Eldöntöttük, hogy egy hátsó bejáraton megyünk be, mert ez valami nagy színház volt, vagy micsoda, és annak az előcsarnokában lett rendezve a bál, és lenyűgözzük az embereket, hogy a nagy, középső lépcsőn vonulunk le. Mint a régi filmekben szokás. Tök tuti. Ichigo is nagyon elegáns volt a fekete öltönyében, és ingjében. Nyakkendője is ugyanebben a színben játszott, hiszen nem variálhatta nagyon a színeket a haja miatt. Nem látott meg minket senki, a kabátunkat fent, egy üres terembe tettük le. Ép kezemmel átkaroltam a párom karját, igaz így a jobb oldalára kerültem, és nem a balra, de nem baj. Megálltunk középen, és szépen, lassan elindultunk, hogy a bokám is ép maradjon. Csend telepedett a teremre, amint észrevettek minket. Mindenki minket bámult. Tökéletesen festettük együtt, ezt kár lett volna tagadni. A lépcső aljánál, már vártak minket a többiek. Dicsérték a ruhámat, a hajamat, mennyire össze illünk, és egyebek. Ezeket mindketten enyhe zavarral fogadtuk, de végül is sikerült kitörnünk.

-Jössz táncolni?-nyújtotta karját Ichigo.

-Persze- és örömmel fogadtam el.

A lejátszó egy lassú számra váltott..

Mellettem állsz, de érzem távol jársz.
A zene andalít, csak nékünk szól.
Még át is ölelsz, ez a perc enyém, átjár a boldog remény.
Egy édes tánc, egy furcsa bús románc, egy könnyes búcsúzás,
Nincs folytatás

-Én azért remélem, hogy lesz folytatás..-súgtam táncpartneremnek..

-Milyen kár, hogy nincs ilyenkor fagyöngy...-sóhajtotta..

-Anélkül nem mersz megcsókolni?

-Azt hiszem, menni fog.-még szorosabban hozzá bújtam, de előtte elkuncogtam magam, hiszen odakint legalább öt halálisten leselkedett, így berántottam a sötétítőt.

Majd átadtam magam a pillanatnak.