Nem túl egyszerű azt mutatni, milyen fergeteges jó kedved van,

hogy mindennap megnevettesd a közönséget. Ez a legnehezebb dolog, ha mélyen legbelül szenvedsz. Aggaszt a jövő, és félsz a múlttól. Pont rám igaz ez. Nem tudom mi lesz velem később. Maradok-e a cirkusznál, és próbálok mosolyt csalni az emberek arcára. De hogy tehetné ezt olyasvalaki, aki nem tud nevetni? Egy bohóc, akinek nem őszinte a mosolya, a kacagása. Pont ilyen vagyok, és ez idegesít, és megnehezíti a dolgaimat.

Attól a naptól kezdve, talán..megváltoztam. Ha nem is mutattam, legbelül teljesen összetörtem. Maradtam az a szeleburdi lány aki voltam, sőt talán még inkább az lettem. Bohóckodtam a gyerekekkel, az ismerőseimmel, akivel csak tudtam. A kedvesség is megmaradt a szemeimben.
De semmi sem ugyanolyan mint régen, és már sohasem lesz az, mert egyedül maradtam. Itt a társulat, de ez nem ugyanaz. Elvesztettem azt az embert, akit nagyon szerettem, de nem mondtam neki eleget. Emlékszem kiskoromban, neki adtam elő kisded játékaimat, amik nem is voltak érdekesek, de mindig megdicsért. Adtam a véleményére, bíztam benne. Most mindennek vége. Nem tudok ugyanaz az ember lenni, aki voltam, ugyanaz a kislány, aki foghíjasan mosolygott mindenkire az utcán, az Ő kezét fogva. Boldog voltam, hogy Vele lehetek, hogy vele élhetek. Akkoriban a sorsomat nem is éreztem tragikusnak, csak elfogadtam hogy nem úgy élünk mint egy normális család. Csak mi ketten. Ő tanácsolta, hogy lépjek be a Cirkuszba, próbáljam meg, bízzak magamban. Ennek már sok-sok éve. De most az éltető erő megszűnt, és ez most nagyon fáj.

De nem akarok gyenge lenni, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy az legyek. Nem önthetem ki a szívemet, mert erősnek kell lennem. Biztos vagyok benne, ha elköltöznék, vagy valami történne, néhány ember azt mondaná:
”jajj, igen, ismertem”.

Hazugság lenne, mert engem senki sem ismer. Rajta kívül. Rajta kívül senki sem tudja, milyen vagyok igazából, vagy milyen voltam. Mert nem szabad kitárulkoznod az emberek előtt, mert ellened fordítják.

Nem ismernek engem. Egy gyenge ibolya vagyok, akit elfújna a legelső szél, ha nem lennék ideláncolva. Hamis mosollyal, csaló, üres tekintettel nézek erre a világra egy maszk mögül, ami már-már valósnak tűnik, annyira hozzám nőtt.

Én már csak ilyen maradok. Egy szomorú bohóc, aki nem akart sírni.