„Menj csak, nem fogsz hiányozni senkinek”
 

E mondat sértette füleimet, megbántotta a szívemet, és összetörte az amúgy is instabil lelkemet. Nem vártam volna tőled, bíztam benned. Nem tudom, hogy komolyan gondoltad, de viccnek is rossz volt. Biztos nem érezted még ezt, milyen ha a lelkedbe gázolnak. Megmondom: szar.

Mint egy hasba rúgás, ami váratlanul ér, bár a legtöbb ütés, rúgás, váratlanul ér. Ez is, amit mondtál. Nem tudok benned bízni többé igazán, hogy nem-e teszed meg ezt velem még, még és még! Változtál, rég találkoztunk, és így fogadtál. Köszönöm. Köszönöm, hogy megint elsüllyesztetted a csónakomat, ami végre rendesen haladt a zúgó tengeren, szemben az erős széllel, keresztül rengetegen megpróbáltatáson. Egy mondattal, több hónap munkája ment tönkre. Egy perc alatt. Egy este alatt.

Nem tudtad, mi volt korábban, nem meséltem. Annyira nem bíztam benned. Köszönöm, hogy megint éreztetned kell, hogy egy senki vagyok, akinek érzem magam néha. Hogy semmire nem vagyok jó.

Időben kiderült legalább, hogy szövetséges vagy, vagy ellenséges kalózhajó. A kalózhajó mindig elsüllyeszti a kicsiket.

Ennyi volt.