Egyszer volt, hol nem volt, csak nem az Óperenciás tengeren túl,

élt egy porcelán baba, egy gazdag családnál. Változó életkörülmények közt élt, a gyerekek hangulatától függött, hogy bántak vele. De a baba csak tűrt.

Elviselte, hogy kitépik a szempilláját, majd a gazdája hatalmas hiszti közepette visszaragasztgatta pillanatragasztóval azokat.  A kislány rendszeresen fésülte szegénykét, de nem olyan kedvesen, ahogy a mesékbe szokás, puha fésűvel. Nem. A legsűrűbb, legrosszabbal, mert épp az volt kéznél, azzal tépte a szerencsétlen, szép szőke hajú babát. Elviselte, ahogy rángatják, hogy majd kitépik a kezét. Nem szólt egy szót sem. Látta, hogy bánnak a barátaival, a macival, a kis majommal, a vonatvezető bácsival. Fájt neki, de nem tehetett semmit. Amikor vendégek jöttek a házba, a porcelán baba mindig elő lett kapva, hogy eldicsekedjenek vele, hogy itt van a legszebb baba az egész világon! Mindenki megcsodálta, megérintették a szemét, meghúzgálták a copfját, levetkőztették, más szóval megszégyenítették. De ő még mindig nem szólt egy szót sem. Napról napra egyre kegyetlenebb dolgokkal kínozták. Kisminkelték, vagy össze zsírkrétázták a a ruháját, összekenték a cipőjét. Nem törődött vele, legalábbis megpróbált. A baba látta, hogy bánik az emberekkel is a kislány. Megsérti az anyukáját, aki mindent megad neki. A lányka a dühét pedig a porcelán babán tölti le.

-Nesze, nesze!

És odavágta az ágy oldalához. A baba kifejezéstelen arccal, bámult a világba. És összetört. Talán már korábban, a lelke is. De ez az élet rendje. A gyengéket eltapossák, akiknek az a dolgok, hogy üveges, rezzenéstelen szemmel nézzenek a világra, és legbelül összetörjenek. Ez a sorsuk.