Közeleg a tavasz.
 
A Nap ma már melegen süt, a madarak csicseregnk, a táj költői szépségű, és nyílnak a cseresznyevirágok. Ha csak ránézek, elönt a békesség, elfeledkezek a bosszúságokról, a város zajáról, az ostoba emberekről, a határidőkről. Ilyenkor itt csak Én vagyok, a jegyzetfüzetem, és a gondolataim. A csend inspiráló hatású, bár teljesen nem tud kikapcsolni, ilyenkor indul be az agyam, kattog a gépezet. De most ez egészen más..nem tudok teljesen ellazulni, egy épkézláb mondatot írni, mert egyfolytában Ő jár az eszemben. A szavai, az arca, a zenéje, az egész lénye töprengésre késztet. Még mindig nem igazán ismerem ki, nem tudom mit akar tőlem, van-e valami hátsó szándéka, vagy tényleg kedvel? Mit gondol valójában? Bármiről... akárkiről... Rólam... érdekel. Más mint a többiek, megért..megnevettet.. Az emberek változnak, de nekem szükségem van egy biztos pontra, aki marad olyan, amilyennek megismertem. Lassan olyanná válik nekem, mint valami kábítószer, mint az írás, a nevetés, a zene. Kell. Vagy szeretném. Ezt érzem, és csak reménykedek.. Nincs szükségem elvonókúrára, vagy egyéb pszichopata gyógykezelő helyre, szerre, Élvezni akarom ezt a szertelen érzést, hogy nem tudom, mit is akarok valójában. Az biztos, hogy Őt igen. Más dolgok eltörpülnek mellette, kihasználom a nap minden percét, hogy valamilyen módon közelebb hozzam Őt magamhoz. Mert szeretem.