-Figyelj, én egyszerűen csak azt érzem, hogy..nem vagyok elég jó hozzád.
Messze túlszárnyalsz. Nem az, hogy kisebbségi komplexusaim lennének. De nem akarlak hátráltatni.

Szavai megijesztettek, soha nem beszélt ilyesmiről. Hosszú évek óta, ez az első alkalom. Még mindig a „gyerekek” kategóriába tartozunk, habár már 20-on túl vagyunk. De nem sokkal. Afféle diákszerelem ez. Túléltünk mindent, azt hittem, minden rendben van, és közben ilyen érzések kavarognak benne..?

Hogy hassak rá, erősen átöleltem a nyakát, és mélyen a szemébe néztem. Meggyőzőnek kellett lennem, hogy elhiggye az igazságot.

-Honnan jönnek ezek a buta kérdések? Vagy válaszok? Vagy érzések? Éreztettem veled valaha is ilyesmit, hogy nem vagy elég jó nekem, vagy nem szeretlek? Annyi mindenen mentünk már keresztül, túlvészeltünk rengeteg, bonyolult dolgot. És most egy ilyen dolog miatt akarnál itt hagyni? Egyedül? Mit kezdjek én a vakvilágban? Te jelented számomra a fényt, ami utat mutat a sötét alagútban, mint egy világító szentjánosbogár, ami kivezet a felszínre, hogy megmutassa magát . Mint egy patkány aki eddig a csatornákban élt. Túl sok vagy te nekem ahhoz, hogy elveszítselek. Rajtad kívül nincs semmi, ami éltessen. Nem akarok visszakerülni abba a szennygödörbe. Kell a levegő. Gondolj amit akarsz, hogy eddig nem voltam nyálas, vagy akármi mást. Önző módon odáig elvetemednék, hogy teljesen kisajátítanálak, bezárnálak a szekrényembe, hogy csak velem legyél, hogy megvédjelek a Sötétségtől. Ettől a szemetes Világtól.

Kérlek, ne fájdítsd a szívemet, ilyen szavakkal. Csak, folytassuk ahogy eddig is működött.