A sziklafalnál állok.

Mintha megannyi ember lenne velem, vagy legalább a lelkük kísérne, egészen a peremig. Boldog vagyok. Látom a közeledő vihart, de nem érdekel. Örülök, mert hamarosan beteljesedik amire várok. Nem kísért el senkit, nem hiányoznék senkinek.

Ez nem igaz. De hiányoznék. Ha egoista akarnék lenni, még magamnak is hiányoznék. Sötét fellegek gyülekeznek, akár egy baljós előjel, egy rossz sejtelem, hogy valami fog történni. És valóban fog történni. Közelebb lépek. Már csak pár lépés a peremig. Semmi göröngy, az út egyenletes. Mintha nekem lenne tervezve. Az én életem nem ilyen volt, de most minden egyszerűbb lesz. Közelebb lépek. Még két lépés.

Viszlát világ. Én voltam. Még egy lépés, és a szélén állok. Egy hatalmas mennydörgés, villámlás, és minden bátorságom elszáll. A lábaim felmondják a szolgálatot, és a lelkem is. Összerogyok. Csapzott hajam a fejemhez tapad, légszomjam támadt Mintha mindenki el akarná szívni előlem a levegőt. Mindennek tetejébe a zápor is elered.

Az esőcseppek pedig keveredve a könnyeimmel folynak végig arcomon.