Nyár vége van.

Az utolsó napomat tölthetem itt, a tengerparton állva. Lábaimat mossa a víz, a Nap lemenő fénye világítja meg az arcomat, arany fényt kölcsönözve a hajamnak.

Át kell gondolnom azt, ami az idén nyáron történt. Bármit megadnék, hogy vele lehessek, de nincs rá mód. A távolság túl nagy. Amit az én szívem nem bír ki. Ő is elutazott már, de mégis, mit képzeltem? Hogy ezek a hónapok nem múlnak el, soha? Hogy minden ilyennek marad. Buta módon ezt hittem. Mert boldog voltam.

A szél belekap a hajamba. Mint egy utolsó simítás, jóleső borzongás fut végig testemen. A hiánya máris annyira észrevehető, hogy beképzelek dolgokat magamnak. Egyedül vagyok, a környéken ember sincs, nyugodtan gondolkozhatok. Nem zavartatom magam.

Hiányzik. Szeretném ha átölelne, ha fogná a kezem! Hogy itt álljunk, és csodáljuk a Naplementét. De nem lehetséges. Szép volt, jó volt. De ennyi volt.

Késő van, ideje indulni. Fáj a búcsúzás. Mielőtt a hátam mögött hagyom ezt a nyarat, ezt a boldogságot, még utoljára hátrafordulok, és visszaemlékezek mindenre ami itt történt.

Ahogy hátranézek, még utoljára megpillanthatom, ahogy a Nap eltűnik a horizont mögött. Valamint, ahogy a víz elmossa a képeinket. Az emlékeimet.