-Nem halhatsz meg!!-ordítottam rezdületlen arcába.

A vállán mély, lőtt seb tátongott, erősen vérzett.

Talán szokatlan körülmény, egy csata nem a kellős közepén. Nem, a legvégén. Amikor mi győztünk, és ünnepelni kellett volna, mert viszonylag kevés embert veszítettünk. De én nem tudtam ünnepelni. Mert itt térdepelek a sárba, afölött az ember fölött akit a kevesek közül annyira szeretek. Aki élet halál között lebeg. Az időjárás is, mintha a kedvemhez igazodna, szakad az eső. Valahol a távolban, már hallani lehet az igazi vihar közeledtét, dörög az ég.

-Nem teheted ezt velem!- szinte összecsuklottam. Nem bírtam elviselni.

A hajamról az esőcseppek összefolyva könnyeimmel hullottak arcába. Az ég is velem sírt. Mintha csak gyászolná, azt a rengeteg embert, aki meghalt az országáért. Nem csak én sírtam. Éreztem azt a szörnyű érzést, ahogy mindenki aurája befeketedik, nem szól senki egy szót sem, könnyet sem ejtenek. Mert férfiak, kemény nők, katonák. Talán én vagyok az egyetlen, aki leplezetlenül kimutatja, mit érez most.
Az életem reménye, lelkem boldogsága épp tovatűnőben van. Nem hagyhattam elveszni azt a személyt, akiért olyan sokáig küzdöttem, akit felhőtlenül szerettem.
Potyogtak az esőcseppek, a vihar is elérte végcélját. A fejünk fölött lebegett az a hatalmas, komor felleg, ami csak ide tartott. Mint egy rossz hír hozó. Legszívesebben valakit megütöttem volna. A fájdalmamat, a testit és lelkit is le kellett volna valahol vezetnem, és a dühömet. Szenvedtem, mert tudtam, hogy közel a vég. Sehol egy orvos aki egyáltalán segíthetne, sehol egy ápoló. Kilométerekre voltunk a legközelebbi várostól, és akiknek meg volt a képzettségük, mind meghaltak. Az egyetlen ami maradt nekem, a remény aminek halvány lángja éppen csak pislákolt. Próbáltam imádkozni, amit oly ritkán tettem meg. E mellett a világ mellett kinek van ereje hinni? Pedig muszáj lenne, mert egy segítő kezet nyújthat a bajban. Nekem most nagy szükségem volt egy kézre, meg kellett kapaszkodnom.
A villám végre lecsapott, aminek „súlya” alatt megrogytak vállaim, egyre kevésbé tudtam tartani magam. Helyzetem kezdett hisztérikussá válni, eltávolodtam a külvilágtól.

-Mosolyogj...azt akarom, hogy kisüssön a Nap az egemen....-mondta egy ismerős, rekedtes hang- nem szeretem az esőt. Szükségem van az éltető fényre.

A meglepetéstől tágra nyíltak szemeim, megszólalni nem tudtam.

-Jó reggelt...Napsugár...

-Te idióta..-és akaratlanul is elmosolyodtam, a megkönnyebbülés váratlan szelétől. Megcsókoltam, olyan hevesen, mint semmikor máskor.

Mint egy végszóra, kisütött a nap, és felragyogott a szivárvány. Az Ő egén.