Gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy történjen velem valami.

Ne unjam el az életem, legyen mit csinálni, éljek át dolgokat. De ezeket a dolgokat, egész életemre gondoltam. Most, huszonöt éves koromban nem hiszem, hogy már mindent át kellett volna élnem. De ez megtörtént. Legalábbis a legtöbb dolgon már túlestem. Csalódtam.

Ki gondolná, hogy az ember ennyit, és ennyi emberben csalódhat. Én nem. Azt hiszem, tizennyolc éves koromig egész boldog voltam. Túlestem az érettségin, egyetemre mentem. Ekkor kezdődtek a bajok. Valamiért a legjobb barátaim hagytak cserben, hátba támadtak. Miért tették ezt velem? Azóta sem jöttem rá. Pedig azt hittem, jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ez lett a vége. Nem minden az, aminek látszik. Erre rá kellett jönnöm. Miután ezt kihevertem, gondoltam rosszabb már nem lehet, végre valami jó hír is jöhetne már. Örülhettem, megkaptam.

Régebben jelentkeztem külföldi munkára, Olaszországba, visszajelzést nem kaptam, kezdtem lemondani az eredményről, amikor is megjött a válasz, egy hét múlva utazhatok. Mit gondol minden ember? A szülei támogatják, nem állnak csemetéik jövőjének az útjába, mindent megtesznek értük. Ugyan ezekkel a gondolatokkal álltam eléjük, hogy a nyakamba borulnak, mosolyognak, esetleg sírva fakadnak, hogy „jajj, milyen boldogok vagyunk, sok szerencsét” kívánunk blablával fogadnak.

Tévedtem. Miután a előadtam közlendőmet, nagy vigyorral azt mondták: nem. Kérdésemre hogy miért, azt a választ kaptam, hogy idős korukra ott hagyom őket, mi van ha ők elhaláloznak, én nem leszek belföldön, és ki fog engem értesíteni, mi történt velük. Egyke gyerekként úgy ahogy megértem, de hogy éljem az életemet? Nem akarnak ilyen hamar elveszíteni, legyek még egy picit a kicsi lányuk, hadd kényeztessenek. Talán fel kéne fogniuk, hogy felnőttem, nem gondoskodhatok mindig róluk, karriert szeretnék, és nem kifejezetten Magyarországon. Nem ezt a reakciót vártam tőlük. Azt hittem ismerem a családom, azt teszik, ami nekem a legjobb, egyengethetem a jövőm. Tévedtem. Megint.

Csalódtam az emberekben. Ahogyan bánnak egymással egy nagyvárosban. Beszólogatnak, ha nem indulsz padlógázzal a lámpánál, ha egy picit lassabban mész, vagy csak valakibe bele akarnak kötni. Az utcán megjegyzést tesznek egymásra, vagy fellökik, vagy ha elbotlanának egymásban, akkor sem köszönnének! Miért nem lehet hasonlóan élni, mint egy faluban? Kedvesen egymásra mosolyognak, és megkérdezik, hogy vannak? De ez egyéni szocprobléma. Nem látják, akik ott élnek, micsoda szemét veszi körbe őket? Vegyük például, hazánk szívét Budapestet. Mit látunk, ha arra megyünk? Graffitik a falon, szemét a kukák mellett, betörve régi, kihalt épületek ablaka, hajléktalanok mindenütt. Erre kéne büszkének lennünk? Erre az emberiségre aki lop, csal, hazudik, pusztítja a levegőt, környezetünket? De ennyi. Elfogadjuk, vagy teszünk érte.

Csalódni sokféleképpen és sok mindenkiben lehet. Nincs olyan élet, ahol minden, és mindenki tökéletes. Vagy ha igen, akkor egy burokban élsz, rózsaszínű napszemüveggel a fejeden. Az élet tele van mélypontokkal, és ezt az érzést is oda soroljuk. Nincs más választás, el kell fogadni. Hogy jellemezném? Ez az a pont, ahol megtudod, kik is vesznek körbe, mi az igazi oldaluk, hogy amit eddig tettek veled, az talán mind hazugság volt.