Féltem. Fájt látni, hogy szenved, hogy a fájdalom hulláma alatt ráncokba szalad a homloka, és egy fintort vág. Szenvedett. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Miattam. Miattam, mert elhagytam őt, bár nem önszántanból, de mégiscsak én vagyok a hibás.
Most itt fekszik egy sötét sikátorban, véresre verve, 3 sötét figura által körbevéve, mert ő lelkileg a holtponton fekszik, és fáj. Én pedig hiába ácsorgok mellette, ordibálva neki, hogy keljen már fel, nem hallja. Süket a szavaimra, és nem csak a fülével nem hall. Ugyanúgy a szívével se lát, se hall. A lelke teljesen üres lett, mintha én nyújtottam volna neki az Életet, a reményt hogy éljen. Én voltam akibe megkapaszkodhatott. De a cérna elszakadt, ami összekötött minket, és az a halvány éltető erő az én személyemben eltávozott.
Ezután kezdődött a lezüllés, a nemtörődömség. És ő már semmiben nem hasonlított hajdani önmagára. Ezért fekszik itt magatehetetlenül, mert nem akar tenni semmit. Talán meg akar halni, mert képtelen érezni, gondolkozni, hogy még nem kéne, hogy eljöjjön a vég.
Hiába beszélnék neki, süket a szavaimra.
Hiába állok mellette, vak a létemre.
Hiába tárom ki óvón a szárnyam, hogy megvédjem, nem érzi.
Mert meghaltam.