A Nap lemenő sugarai, még játékos fényben úsztatták a várost.

 A csendes várost, ahol nők zokogtak, férfiak, gyerekek jajszavakat hallattak. A levegőben érezni lehetett a halál szagát. Ami ezt az ijesztő csendet megtörte, az az én zihálásom, és a talpam alatt csikorgó kövek voltak. Nem így kellett volna történnie, de ez a nap már így virradt. Két abnormális embernek úgy kellett döntenie, hogy legyilkolják a másikat, mivel ez sikertelen volt, előbb a rendőröket-közösen összefogva-, majd az arra járókat is. Mi is ilyen szerencsétlen "bámészkodók" voltunk, vagy talán valamivel többek. De két félőrült fegyveres ellen esélyünk sem volt. A város vérben úszott, lábamat szaggatta a fájdalom, vállam és fejem már hasogatott. Látásomat vörös függöny takarta, letörlöm, de a sötétítő ott maradt. Ebben a kábulatban próbáltamm menteni a két legjobb barátomat, akik élete veszélyben forog. Az én sérülésem az övékéhez képest semmi nem volt. Egyikőjük sikeresen kórházba jutott, míg másikójuknak hely már nem volt, mentő nyista, maradt a gyalogbusz. Akit cipeltem több volt számomra egy puszta legjobb barátnál. Ő volt az, akiért mindent kockáztattam volna, annyira fontos számomra. Gondolataim csak arra ösztönöztek, hogy még gyorsabban fussak, de lábaim felmondták a szolgálatot, és a vállamon cipelt férfi testtel együtt hatalmasat terültem a földön.

-A fenébe, már csak ezt hiányzott..-sziszegtem fogaimon keresztül, és az átvérzett kötésre pillantottam, amit hirtelenjében rákötöttem a lábamra. Éreztem, hogy egy golyó benne van, bár azt nem tudhattam, hogy csontban, ízületben, vagy hol. Rettenetesen fájt, de a kórházban ahol korábban jártam, nem hagytam hogy ellássák a sebemet. 

Muszáj volt felállnom, nem magam miatt, hanem amiatt az eszméletlen férfi miatt aki mellettem, vagy jelen esetben inkább rajtam feküdt. Megújult erővel kezdtem futni a magánkórház felé, ahol még lehetett üres hely.
Mit fogok én kapni Tőle, ha felébred! Ha meglátja a sebemet, a kinézetemet, egészen biztosan leordítja a fejemet. HA. Az a bizonyos ha, ami félelmet, reményt és rettegést biztosít az embereknek. Ha jól lesz, a kétkedés ott van a szívemben, a lelkem mélyén amit nem tud teljesen felülmúlni a remény. A mai nap folyamán annyi ember fejében fordulhatott meg ez az egyetlenegy szó.  Mi lesz ha.?.... Súlytalan szavak, amelyek több mázsát is nyomhatnak egy-egy ember vállán, ezek a szavak, amik most fülledtté tették a levegőt.

-Mennem kell -ziháltam, kétséges volt az is, hogy ebben az állapotban az utca végéig elérek.  De szerencsémre, valahol, számomra a messzi távolban már feltűnt a magánkórház táblája.
"Ha odaérek, ha elbírok odáig menni, ha meghal, ha túléli"
Ezek a szavak tekergőztek a fejemben, rossz érzést keltve bennem. Bár csodáltam a még hidegfejűségemet, mert viszonylag jól bírtam eddig, muszáj voltam ezeket a gondolatokat elűznöm
"Oda fogok érni, elbírok idáig menni, NEM hal meg és...túléli.."
Az utolsó szó volt az, amit nehéz volt elhinnem, de nem törődhettem vele. Próbáltam kiverni ezeket a fejemből, azonban ha kikapcsoltam az agyam, akkor a lábamban érződő fájdalomra terelődött minden figyelmem. Ha ezt is kikapcsoltam, akkor a hátam hasogatott a súly alatt. Mennem kellett.

Már csak néhány lépés..

Fejvesztve rohantam be a kórházba, csapzottan, véresen, ziláltan.
-Kérem, segítsenek! -ordítottam az előtérben mire többen is kiszaladtak. Csodálkozásra nem sokáig volt idejük, ugyanis célom elérése után, azonnal összerogytam, levegőért kapkodtam.

-Jól van?- kérdezte egy csupa mosoly, csupa báj, csupa szépség, csupa ártatlanság fiatal nő.

-Maga szerint?-förmedtem rá.- Itt vérzek, a hátamon fekvő ember mindjárt meghal, de rohadt jól vagyok! Örülnék ha a vigyor helyett, most a dolgát végezné!

Eddig leplezett hisztériám előtört, majd könnyekben törtem ki. A férfit, akit szerettem nehezen hámozták le a hátamról, ujjaik alatt pulzusa gyengén lüktetett. A Miss Bűbáj csaj hiába akarta ellátni a sebemet nem engedtem. Hely híján végig kellett néznem a földön, ahogy az embert akit szerettem, újra élesztenek, mert a szívverése megállt.

"Az én hibám, az én hibám, az én hibám" Miért nem tudtam gyorsabban futni? Miért nem vagyok elég erős? Reszkettem a félelemtől, nem akartam elveszíteni.

-Kérlek..-suttogtam magam elé, a vér és könnybelábadt szemeimen keresztül már alig láttam.
A telefonom csengése szakított ki a kábulatból, szerencsémre jó hírek. A legjobb barátom jól van, már túléli. Amikor az iránt érdeklődtek, hogy mi van a fiatalemberrel akit cipeltem, egy sóhaj volt a válaszom.

Tényleg, mi is van? Nem tudom, van-e remény. Ötször élesztették újra, mindannyiszor a remény és frász jött rám. Odakúsztam mellé, megfogtam a kezét, próbáltam életet lehelni belé. Kisimítottam haját az arcából, végigrajzoltam az orrát, a száját gyengéden. Ekkor a műszer végre viszonylag egyenletes pittyogásba kezdett, Ő pedig kinyitotta a szemét. Zavartan nézett rám, mondott volna valamit, de nem tudott.

-Ne tedd ezt többé velem..-és hagytam, hogy könnyeim eláztassák az arcát.
-Ígérem...- mondta rekedten.

Ekkor mint egy utolsó felvonásként, a testem elnehezült, és átadtam magam a fájdalomnak és ájulatnak. Megtehettem, mert Ők már életben vannak.