Ég veled!

Hamis könnyek áztatják az arcomat.
Mélyről jövők, de nem igaziak.
Fátyolos szemeim a múltat pásztázzák,
mindhiába, ha a szív sem tudja, hogy mit látna.

Füleim nem hallják már a hangot, mely
valamikor nemrég, még olyan szép dalt dúdolt.
Az ég besötétedett, a köd leszállt,
eltűnt minden, mi fontos volt nekem,
s nem kutathatom a távoli jövőt,
míg a múlt nincs rendben.

De soha nem lesz teljes,
az emlékképe üres nyomott hagyott lelkemen,
s annyit sem mondott:

Ég veled!