Mindhiába, javíthatatlan vagyok. Már megint ebben az utcában járok, csak mert Ő itt lakik! Mi vagyok én, pincsikutya? Akárhányszor próbáltam már elkerülni ezt az útvonalat, sose sikerült. A szívem mindig visszahúzott. Pedig csak barátok vagyunk mégis, számomra ő sokkal többet jelent. Közhelyekkel élve, megtaláltam a másik felem, minden benne van, amire szükségem lenne. De Ő nem mond semmit, így a sötét homályban tapogatózok utána, hátha egyszer eléri őt a kezem.

Akármennyire szeretem ezt az utcát, ugyanakkor félelemmel tölt el. A lámpák nem működnek rendesen, békák ugrálnak, a szél a hajamba kap. Valamilyen melléktevékenység lehet ez nálam, de amint betérek ide, telefonomon kikeresem a számát, ha baj van, legyen kit hívni, Ő van a legközelebb, rá tudnám bízni az életemet. De azért mindig reménykedtem, hogy ez a pillanat nem fog bekövetkezni.

Aznap este éreztem, hogy valaki jött a hátam mögött, de hát miért ne jöhetne. Mégis....megijedtem,. nem egy ember volt...kettő.... hallottam ahogy összenevettek a hátam mögött, a hideg kirázott tőle. Nem az a fajta kacagás volt, ami alapján megállapítja az ember, hogy de jó kedvük van, milyen boldogok. Ez egy gúnykacaj volt, melytől bajsejtelmem fokozódott. Sutyorogtak valamit, majd lépteik felgyorsultak. Nekem sem kellett több, észrevétlenül fokoztam a tempómat, de ők nem maradtak le.

Senki más nem volt az utcán, a következő lámpa fénye pedig éppen kihunyt. Szaladni kezdtem, de már késő volt. Az egyik férfi már előttem állt, a másik a hátamnál.

-Mi a hézag, kisanyám? -hörögte az előttem álló, minek következtében jó nagy adag nyál zúdult az arcomba. Éreztem lehelletén, hogy nem kólát ivott aznap este. De a másik sem.

-Neked most véged....-röhögte a másik, és elkapta a nyakamat..- Hol a pénzed?? Add ide!

Szólni nem szóltam semmit, de a könyvekből olvasott módon, fellendítettem lábamat, és a kabátom zsebét kutató ipse ágyékába térdepeltem. A másik ettől megzavarodott, és akaratlanul is a társához lépett, enyhített szorításán. Megragadtam az alkalmat, kibújtam „öleléséből”. Futottam, de hamar beértek, arra se volt időm, hogy a telefonon benyomjam a hívás gombot. Kés volt az egyiknél, szaggatottan vette a levegőt. Gondolom ő volt az, akit megrúgtam. Hátráltam, de lecsúszott a cipő a lábamról, megbicsaklottam, és a manus térden szúrt.

-Ezzel rúgtál tökön, te kis ringyó! Szenvedj te is! -szemei vérben forogtak. Rettegtem, hogy nem élem túl. Mikor lábamhoz nyúltam, megvágta a kezemet. Nem volt vészes, de veszettül fájt.

Próbáltam elsántikálni, de nem sokra mentem.

-Add ide a pénzedet! - szólt az eddig sötétben álló másik alak.

Láttam a szemén, nincs semmi célja, amiért élhetne az életben. Az élet számára egy sötét alagút, ahol vannak néha megállóhelyek. Az első megálló a kocsma. A második valamiféle fegyverüzlet. A harmadik jelen esetben én voltam. Már az ő kezében is kés volt, esélyem nem volt kettejük ellen. Előbb gyomorszájon rúgott, aztán tépte le a táskát a vállamról. Majd a hasamban tűnt el fegyverének az éle. Ott is hagyta, ők röhögve továbbálltak. Összegörnyedtem a fájdalomtól. Lüktetett mindenem, éreztem ahogy a vér zübörög a fejemben. Nem láttam tisztán, a filmekből ellesett módon nem volt erőm kirántani a kést hasfalamból. Pedig rettenetesen szúrt. Felállással nem is próbálkoztam, lábaim felmondták a szolgálatot. Lepergett előttem az egész életem, a boldog gyerekkor, a szörnyű átmeneti kor, és a jelenlegi boldog tinédzserkor. Láttam a szüleimet, a barátaimat, mind mosolyogtak, de én ott álltam velük szemben, és sírtam. Ezt hívják halálközeli állapotnak? Ekkor mondunk búcsút mindennek, amit szerettünk? Én nem akartam ilyen véget, még nem éltem eleget. Ez a lebegő állapot kellemes volt számomra, mert nem éreztem a fájdalmat. Csak a szívemben tomboló viharokat, amik épp elég kellemetlenek voltak számomra. Visszaküzdöttem magam a realitás talajára, mely túlzott valóságossága letaglózott. Ismét szenvedtem, de azalatt a néhány perc alatt, amíg nem voltam magamnál, némileg kitisztult az agyam, tudtam gondolkozni. Eszembe jutott a bekészített telefonom, melynél csak egy gombot kellene benyomni. Ő volt az egyetlen esélyem, imádkoztam, hogy felvegye, és otthon legyen. Eszméletvesztés határán voltam ismét amíg várakoztam, de amint meghallottam hangját a vonal túlsó végén, észhez tértem. Már amennyire az állapotom engedte.

-Szia! Mizujs?-kérdezte.

Kérdésével nem foglalkoztam, amint lehetett a tárgyra tértem.

-O..otthon.. vagy?-nyögtem.

-Igen, miért?-hallottam hangjában az aggódást.

-Itt... vagyok.. va....valahol az utcátokban..keress.. meg.. sötéét..ben

Az ezután következő néhány perc egy évtizednek tűnt, de hallottam az egyre közelebbről jövő papucsok csattogását. Reméltem, hogy Ő az.

-Jézusom... -hajolt fölém, és meglepően közelről láttam csoki barna szemeit.-Ez most ...fájni fog..- és egy határozott mozdulattal, kiszedte belőlem a kést. Felordítottam, arcán fájdalmas fintor futott át. Ingjét levette, és átkötötte a sebet. Felnyalábolt, én pedig azt éreztem, biztonságban vagyok.

Amíg a házukig nem értünk, kérdések hadával bombázott.

-Mikor? Kik tették ezt? Miért? Felismerted?

Nem volt erőm rájuk válaszolni, meg akartam nyugtatni. Feszült volt, láttam rajta, sosem viselkedett még így. Erőtlenül kapaszkodtam a nyakába, de teljes testsúlyomat ő cipelte. Belefúrtam arcomat a pólójába, és sírva fakadtam, nem bírtam tovább. Pedig nem szerettem, ha más sírni látott, pláne azt nem szerettem volna, hogy Ő sírni lásson. Az eső is eleredt.

-Köszö...nöm...-nyögtem elhalón.-Szükségem... van.... rá..d -amikor ezt mondtam, csak jobban magához szorított.

A továbbiak eléggé ködösek voltak számomra. Arra még emlékszem, amikor bevitt a házukba, és hívta a mentőket, mindenki körülöttem sürgölődött. Utána minden sötét.

Amikor legelőször felnyitottam egy pillanatra a szememet, már a kórházban voltam, anyukám sápadt arcát látva megijedtem, és visszazuhantam. Jó ideig nem láttam senkit. Mikor megint „felébredtem”, Ő ült mellettem, és csak nézett maga elé. Gondterheltnek tűnt.

-Tönkretettem....az.. ingedet...

Ijedten nézett rám, de elmosolyodott. De ezután nyugodtan merülhettem vissza, az öntudatlanságba.