Mindig lesz valami a múltból, ami beárnyékolja boldogságunkat. Egy árnyékkép, mely nem engedi, hogy a jelen ragyogjon. Sajnos ezektől a rémképektől nem szabadulunk egykönnyen. Ott lesz, hogy a legboldogabb pillanatban ránk törjön, csak azért hogy szenvedjünk. Gonosz dolog ez. De valamikor legszebb éveink gyönyörű pillanatait képezték.

Ez a baj az idő múlásával: idővel minden megváltozik, eltűnik. A kislány felnő, nővé érik, és az aggódó apa nem tehet semmit. Hiába lövi le az első fiút, mert lesz következik. Ha mindenkit megölne, a világ kihalna. Ezek a dolgok hozzák a rosszat, a fájdalmat a szívünkbe. Mert ha az apa megteszi, amit nem tesz meg, a lány nem lenne ugyanaz az ember, aki előtte volt. Éjjelente sírna, nem találná a helyét ezen a Földön. Olyankor miért kéne élni?

Legegyszerűbb lenne elszaladni a gondok elől, egy álomképbe mely egy burokkal van körbezárva. Hisszük, hogy semmi rossz nem találhat meg ott. Képletesen rossz. Ugyanis a félelem, szenvedés belopózik az álmainkba is. Gondoljuk, hogy mi uraljuk az álmainkat. De olyankor tör a felszínre mindaz, amit a mindennapi életben eltitkolunk mások elől, talán magunk elől is. A gyertya lángjánál feltűnik egy szörnyeteg, aki a múlt „elfeledett” eseményeit tárja elibénk. Akkor szakad a nyakunkba minden, amitől próbálunk elrejtőzni. Az lenne a legkönnyebb, nem kéne tartanunk semmitől legyen szó kóbor kutyáról, vagy valakinek az elvesztésétől. Sokfajta félelem létezik, és a sötétség, vagy egy apró fény képes elő csalni. Lehet félni a félelemtől, de nem érdemes. Mert megtalál minket, pont olyankor, amikor nem szeretnénk. Amikor minden rendben van, biztosan megtalál, mert egyszerű lenne boldognak lenni. Viszont látszólagos boldogságot mutatni sokkal nehezebb. Azért, mert nem akarod a szeretteidet látni ahogy aggódnak érted, mit teszel, mit tehetnél.

Félsz ettől. Ezért inkább hamis mosoly mögé rejted könnyeidet, lecsendesíted a viharokat, amik a szívedben dúlnak. De mit érünk ezzel? Mások örülni fognak? És ha észreveszik, hogy ez mind színjáték mit felelsz? Hogy félsz? Nem, nem fogod ezt mondani. Te sem, én sem. Rossz napod van. Nem mondod azt, hogy hetek, hónapok, esetleg évek óta nem vagy önmagad. Mert kímélni akarsz másokat, magadat. Így egyszerűbb, mert nem szereted, ha aggódnak miattad. Lehet bírod, hogyha egy apró dolog történik és sajnálnak. De ha igazán baj van, nem akarsz támaszkodni senkire. Nem akarod terhelni őket a problémáról, amit magadnak is alig ismersz be, és nem tudsz róla beszélni. Mert ha elkezdenél, a torkodban valószínűleg egy hatalmas gombóc gyűlne össze, és a sírás fojtogatna. De te nem sírsz, hanem komor arccal azt mondod „nincs semmi baj.” Mert így egyszerűbb, nem kell a másiknak a vállát összevizezni, nem kell esernyőt tartani könnyes kisírt szemeid alá. A büszkeség, és a félelem idáig vezet, hogy akár magadat is megkínzod, kifacsarod a lelkedet.

Mire való a félelem? Ez miért az ember természetes velejárója? Miért nem lehet elmenekülni előle? Csak szaladni, vissza se nézni, nem is gondolkozni. De „bárhová is utazunk, bármilyen messze is megyünk, a múltunk elől nem szökhetünk meg”. Sajnos. Igazából, a tudósok már annyi mindent feltaláltak. Miért nincs egy üveg, amibe belerakhatnánk a fájó emlékeket, hogy ne fojtogassanak? Máris könnyebb lenne az élet, nem lenne annyi boldogtalan ember, annyi magányos, esetleg öngyilkos ember. Az utóbbi kategóriába tartozó emberek nem bírták a nyomást, és a rossz dolgok megfojtották őket, néha szó szerint is.

Vannak olyanok is, akik élvezik nézni, ahogy mások szenvednek. Ezek az emberek nem éreztek fájdalmat, félelmet. Vagy ha igen, kiölték magukból. Ők is azon csoportba tartozhatnak, akik nem mutatják ki, mit éreznek.

De megéri?