A villámok vadul csattogtak az égen. De ez nem akadályozott meg abban, hogy felmenjek a szikla tetejére. Hogy mi irányított oda? Düh? Szomorúság? Kétségbeesés? Nem tudom.

Amiben biztos voltam, hogy el kell jutnom oda, másképp nem tudok megszabadulni a terheimtől.

De amint ott voltam, szilárd hitem megrendült, és nem tudtam, hogy ez-e az egyetlen út. Hogy helyesen cselekedtem-e, máig nem tudom. Azonban amint ott álltam....

Alattam minden kék volt, felettem az esőfelhők szakadatlanul zúdították rám gondjaikat. Mintha nem lenne elég a vállamon, még a felhők is rám bízzák terheimet, és úgy éreztem, menten összeszakadok. Mert nem így akartam, hogy történjen. De bármit tettem, én mindig mindennek a közepében voltam, mindenki számíthatott rám. De én ott álltam egyedül, kívülről néztem magamat, és azon gondolkoztam, mit keresek én itt? Hol van az én helyem? Számomra az a terem, zsúfolásig volt. Nem volt egy szabad sarok a számomra, ahol önmagam lehettem. Kívülről szemléltem azt a valakit, akit szinte nem ismertem. Magamat. Hogy jutottam el idáig? Hogy egy idegen legyek saját magam számára? Hogy egy álarc mögé rejtsem mindazt, aki vagyok? Így egyszerűbb volt minden. Hátrahagyhattam a múlt fájdalmait, de azok mégis árnyékként követtek engem. Mások nem vették észre, én viszont szenvedtem. A tudattól, hogy ez valamikor megtörtént, és ezen nem tudok már változtatni.

Magamat kellett megváltoztatni ahhoz, hogy egy vékony üvegfal legyen köztem, és a múltam közt. Ám ez a fal nem túl erős. Egy rossz mozdulat, egy pillanat, és leomlik. Összetörik, akárcsak a lelkem, Ami darabokra szakadt évekkel ezelőtt. Hiába javítottam meg, hiába cseréltem ki, a hibái látszanak, sosem lesz tökéletes, sosem lesz a régi. Meg kellett változnom, mert így akartam, egyszerűbb volt menekülni mindentől, amit hátrahagytam.

Azonban eljött ez az idő. Az üvegfal leomlott, és egy lelki roncs vagyok. Megjavítani a falat már nem tudom, mert teljesen összetört. Apró szilánkokra, melynek nincs meg minden darabja. Ellopták, tönkretették, mert felfedezték, hogy sebezhető, nem tökéletes. Megvannak az üvegnek a hibái, és az utóbbi időben, már nem volt olyan tiszta, áttetsző, mint rég. Maszatos ujjlenyomatok tarkították, amelyek csak apró sebeket okoztak. De ha valaki páros lábbal berúgja, az addig kitámasztott, megragasztott fal felmondja a szolgálatot. Nem gondoltam, hogy egy ekkora nyomás is elég lehet neki, reméltem, ez az idő, amikor minden összedől bennem, ez később jön el, jobb esetben sosem. Naiv voltam.

Hajam csapzottan tapad vállamhoz, arcom rosszul tűri a hideg szelet, de mégse teszek semmit. Könnyeim együtt záporoznak az esővel, így legalább senki sem látja, hogy sírok. Emlékeim eleresztem a szélbe, és közelebb lépek a véghez. Nincs kitől elbúcsúznom, talán jobb is így, egyszerűbb lesz minden. Nem mondanám, hogy felkészültem erre, de túl sok volt.

Még egy lépés. Viszlát világ, vágyak, álmok, elképzelt barátok. Nem hagytam nagy nyomot az életben, senki sem fog emlékezni rám..

Még egy lépés...

Ha most megteszem...tényleg vége lesz?

Azért még reménykedek, hogy valaki majd megment.