Meglepődtem, amikor megszokott képmásom helyett, valaki más nézett velem szembe a tükörből. Nagyon ritkán látom ezt az arcot, s mikor találkoznom kell vele, elfog a félelem, a szánalom. Ugyanazt éreztem, mint mindig.

Az az arc olyan volt, mint egy porcelánbabáé: meg se rezdült.

Szemei ki voltak sírva, a smink szétfolyt rajta, nem keltett egy szép látványt.

Rámordultam:

-Mit akarsz már megint? Mit csinálsz itt? Mit tettél már eddig? Mi értelme van a létednek? Miért nem tűnsz el a pokol mélységes bugyraiban?

Hiába ordítottam, ő nem felelt.

-Mondd el nekem: azért vagy itt, hogy megkeserítsd az életem? Nézz magadra? Mi vagy te? Én megmondom neked: egy nagy senki. Miért élsz egyáltalán? Van egyáltalán jövőd?

Ő továbbra sem felelt. Nem mertem belenézni a szemeibe, mert tudtam, annak végzetes következményei lesznek. Bárhányszor próbálkoztam így hatni rá, sosem sikerült. De lelkemben élt a remény, hogy Hátha most!

Akkor hátha most.....

Félve emeltem fel a tekintetemet, lassan néztem bele szemeibe. A látvány rosszabb volt, mint általában. Legutóbb a szeme olyan volt mint a hullámzó tenger, a könnyek szakadatlanul folytak végig az arcán. Volt amikor csak reszketett a tekintete, mint a nyárfalevél. De most volt a legrosszabb.

Mert nem láttam semmit. Szeme fénytelen volt, talán nem is látott engem. Üres volt, mint egy porcelánbabáé, bár azok szeme csillog. Az övé nem tette ezt. Hiába néztem, áthatón! Reménytelen volt. Csak azt értem el, mint általában: szántam őt.

Próbáltam reményt önteni belé, nem sikerült. A tekintete üres maradt, szemei még a múltat pásztázták. Tudtam hogy ott van, mert ismertem azt. Elmerült a sötétségben.

Ekkor elfordítottam fejemet a tükörtől, mert nem bírtam tovább nézni azt, ahogy szenved.