Eljött ez a nap is. Tudtuk. Készültünk rá. Mégis, furcsa most csatába indulni. Igen, harc készülődik. Véres küzdelem, mely során sokan meg fognak halni. Mert nem lehet a dolgokat tisztázatlanul hagyni.

Mire gondolsz most, kedves olvasó? Hogy elment az eszem? Hogy valami gyerekes butaságról van szó, és merő dacból úgy döntöttem, hogy megölök valakit?

Nem, tévedsz. Mert nem így van. A kiváltó oknak szerelem a neve.

Talán már sokan túlestetek ezen, az első szerelmen. Én is túlestem rajta, lehet, hogy ez lesz a végzetem. Ismerős az érzés, ugye, amikor valakiért odaadnád a lelkedet is, még a levegőt is megvonnád magadtól, csak hogy ő éljen, és boldogok legyetek együtt.

Hasonló volt a helyzet. Én és Ő, Mi és Ők így éreztünk. Nem csak rólam van szó, hanem sok-sok sorstársamról, és annak választottjáról.

Milyen érzés ha megcsalnak? Amikor mindenedet beleadod egy kapcsolatba, de mégis hátba szúrnak. Keserű, én mondom. És nem csak számomra: nők és férfiak számára egyaránt szörnyű érzés, ha párjuk elárulja őket. Régimódi lesz talán a műfaj, de a csalárdságért, mi ölre megyünk. Nem számít ki kit csalt meg, mi történt. Részleteket nem kérünk.

Sereget toborzunk, nők a férfiak ellen. Talán csak azért, mert már feladtuk a reményt, vagy azért, mert túl sokat jelentett számunkra a másik fél. Nem tudom. A saját indítékaimat sem tudom. De itt mindenki a szabad akaratából csatlakozott. Fel kell dolgozni a sértettséget. Ha ölni kell, ölünk. Ha halni kell, hát meghalok.

Ezekkel a gondolatokkal állok szemben egy nagy, férfiakból álló sereggel.

Borús az ég, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna, előre sejti: valami rossz fog következni.

Igen, valakinek mindenképp rossz lesz. Már rosszul kezdődött ez az egész, mindenki cipeli a saját keresztjét. Kinek nem inge, ne vegye magára.

Farkasszemet nézek valakivel, aki valaha fontos volt nekem. A múlt idő a lényeg: volt.

Nincs időm tovább gondolkodni, megkapjuk a vezényszót.

Rohamra!

Nos, hát igen. Valamikor lehet rohantam volna, körülöttem mindenki ezt teszi. De én nem. Csak állok, földbe gyökerezett lábakkal, és nézek. Eleredt az eső. És nem csak a természet ontja ránk szomorú könnyeit, mert én is sírok. Noha nem olyan melodrámába illően, ami után következik: „jajj, Eszmeralda szeretlek!” Nem.

Most az egyszer komoly vagyok. Halálosan.

Körülöttem mindenki élénken testcsatázik, kardot, pisztolyt használ, én mégsem tudok mozdulni az induló helyemről. Haladni sem tudok, a lábaim nem moccannak. Talán mégse helyesen cselekedtem. De nem látom jelenleg az Ő szemében azt a tüzet, amivel valaha rám nézett. Nem szeret. Megvet, szán. Meg is értem.

Talán azért hívtam ki, hogy megtorolja rajtam, amit elkövettem ellene. Azt hittem elég elszánt vagyok bármire. Tévedtem.

Érzem, ahogy elgyengülök, térdeim megroggyannak. Hajam csapzottan tapad rám, nem érdekel, hiszen most valamit el kell dönteni.

Valami fontosat.

És én ezt megtettem.

Igen, szánalmas vagyok. Menekülök mások elől, az érzéseim elől, magam elől.

Kardomat kirántva, egyszerűen keresztül szúrom magamon. Nem vagyok normális..

Eszméletemet elhagyva, még egy gondolat cikáz át a fejemen:

Vajon megment a szőke herceg, fehér lovon?