Honnan tudjuk, hogy valaki optimista, pesszimista, vagy realista? Mindenki megítéli magának, gondolom.

Na de mi van akkor, ha valaki pesszimista és maximalista egyben? Kicsit ellentmondásos, zsákutcába kerülök. Igen, rólam van szó, konkrétan és világosan.

Jó pesszimistának lenni, így a legrosszabbra készülök fel, és csak meglepődök, ha jól sül el valami. Viszont maximalistaként a legtöbbet akarom kihozni magamból, tehát ha rosszul sikerül, akkor nagyon csalódott vagyok. Hogy lehet kiegyezni ebben? 17 év alatt hozzá lehet szokni, hogy nem tudok kiigazodni magamon. De erre csak a múltkor döbbentem rá. Ha írni kell lefelé görbül az írásom...nem hiszek magamban. Miért is nem? Ki tudja.

Irigylem az optimistákat. Kellő önbizalommal vannak megáldva, hogy higgyenek abban, amit és ahogy csinálnak. Sugárzik belőlük az energia, amihez csak érnek, minden arannyá válik. Persze csak képletesen.

És mi van a realistákkal? Látják, hogy az Élet szar, egy pöcegödör-ez már az én pesszimizmusomnak köszönhetően még szörnyebben néz ki-. Nincs jövőnk. Vagy ezt megint csak én találtam ki? Nem, a realista is úgy látja, hogy életünk, világunk pusztulóban van.

Lehetne kérdezni, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen dolgokról beszéljek. Elvégre ki vagyok én? Ezt tekintve, hogy én sem tudom, a kérdés fenn marad. Véleményem van. Pesszimista vagyok, az élet szörnyű.

Lehet csak meg kéne látnom a fényt az alagút végén.